Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - KÖZLEMÉNYEK - Ress Imre: Digitális forráskiadás vagy elektronikus mutatózás? A kora újkortól az államszocializmus végéig keletkezett tömeges forrásanyag közzétételének magyar gyakorlata / 13–31. o.

Közlemények spektruma gyakorlatilag a Vörös Károly által kifejtett teljességigény megvalósítására törekszik. Ennek megfelelően a digitális forráskiadvány a témára vonatkozó források egészét tartalmazza, és a digitalizálás nyújtotta korlátlan technikai lehetőség folytán kiterjed a jegyzetapparátusban hivatkozott források in extenso közlésére vagy pedig biztosítja azoknak elektronikus úton való elérhetőségét. A digitális forráskiadás ezért eleve olyan nagy tömegű forráscsoport közzétételére vállalkozik, amelynek megjelentetése terjedelmi okok miatt könyv formában eleve kilátástalan, viszont a teljességigény elvéből fakad, hogy a tematikához tartozó források egészét — beleértve a legkülönfélébb változatokat is — válogatás nélkül közli, továbbá hozza a főszöveg értelmezéséhez szükséges más levéltári forrásokat és szakirodalmi-könyvészeti hivatkozásokat is. A digitális forráskiadvány hívei azt vallják, hogy az ilyen típusú forráskiadás egy-egy tematika teljes információs anyagának feltárását eredményezi.

15 A különböző folyóiratokban számos ilyen nagyszabású projektről olvashatunk, de a felsorolt elvek alapján befejezett digitális forráskiadványt eddig még nem volt szerencsém látni. Vajon a maximális teljességigény érvényesítése nem jár-e együtt azzal a korábban ostorozott negatív jelenséggel, hogy a digitális forráskiadványok is vég nélkülivé, befejezhetetlenné válnak? A német szakirodalomba tett módszertani kitérő után a hazai viszonyokra visszatérve, a folytatásban arra a kérdésre keresem a választ, hogyan áll nálunk az elektronikus vagy a digitális forráskiadás kérdése. Ebből a szempontból érdekes jelenség, hogy a fiatal történész nemzedék, amely máris szép eredményeket ért el a hagyományos forrásközlés terén, viszonylag kevés érdeklődést mutat mind az elektronikus, mind a digitális forrásközlés módszertani problémái iránt. Egyértelműen erre utal az 1999-ben tartott, egyébként színvonalas szakmai konferencia tematikája, amely szinte kizárólag a hagyományos forráskiadás egyik lényeges elemével, az autentikus szövegkiadás szabályaival foglalkozott.

16 Mindezek alapján úgy hiszem, jogos az a megállapítás, hogy Magyarországon a digitalizálás mint a tömeges forrásanyag kutathatóvá tételének eszköze módszertani szempontból még nagyon is kezdeti stádiumban van. Ezt a megállapítást még akkor is fenntartom, ha különösen örvendetes, amire Reisz T. Csaba, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese hívta fel a figyelmemet, hogy az Informatikai és Távközlési Minisztérium Nemzeti Digitális Archívumának A magyar kulturális közvagyon című programja a közeljövőben levéltári területen kétszáz millió fólió digitalizálását irányozza elő.

17 Az általánosságokkal teli program elolvasása azonban nem oszlatta el kételyeimet, vajon tényleg az információs paradicsom földjére lépünk-e, ahogy ezt a program ígéri, avagy éppen digitális zsákutcába masírozunk? Ez a program ugyanis nem az alapoktól építkezik, hanem a legkülönbözőbb írásos és tárgyi emlékek digitalizálását irányozza elő, anélkül hogy digitalizált forrásanyag szaktudományos hasznosításának speciális 15 A fogalmi tisztázásra L: SAHLE, Germ. 16 Forráskiadás, 2000. 17 A magyar kulturális közvagyon feltérképezése. NDA. 20