Levéltári Közlemények, 77. (2006)
Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Bárány Attila: Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Studia professoris–professor studiorum. Szerk.: Almási Tibor, Draskóczy István, Jancsó Éva. Budapest, 2005 / 145–154. o.
Irodalom korábban ismeretlen, de ma már hozzáférhető oklevelekkel, továbbá helyesbítve a téves adatokat. Üdvözlendő a Szerző által megjelölt feladat folytatása: a külföldön magántulajdonban lévő vagy a jegyzékben szereplő, bizonyíthatóan létező, de ismeretlen helyen lappangó oklevelek feltárása. Henzsel Ágota a Várdaiak egy peres ügyét vizsgálja a 16. század derekán. Szinte páratlan, hogy egy kisvárdai lakóház bontásakor 2001-ben előkerült 1550es ítéletlevelet tesz közzé, amelynek alapján a Várdai családnak a 16. század második felében való szerepléséhez több új adattal szolgál. Roppant érdekes, hogy az oklevél alapján primer információt nyerünk arról is, hogy a század derekán mi volt a disznó-ló-tehén értékarány. A Várdai család leszármazásánál talán szerencsésebb lenne a néhol pontatlan Nagy Iván helyett/mellett mást is használni. Arra is kíváncsi lenne a recenzens, hogy azt, hogy a várat az 1510-es években „erősítették meg külső várral és vizesárokkal" (133.) milyen konkrét adatok birtokában állítja a Szerző. Sajnálatos módon a mondat végén itt sem áll jegyzet, csupán néhány sorral alább egy Mályusz Elemér-hivatkozás. Más vélemény szerint (Féld István, Castrum Bene, 2003) ugyanis csak Mohács után vették körül külső sáncművekkel a várat. Egy másik kutató (Ács Zoltán) szerint is a 16. század elején csupán a döngölt földdel feltöltött palánkfal és a későbbi sáncok helyén egy kerítés állott. (Egy apró megjegyzés: hogy meg is bizonyosodjunk Ráskai Krisztina harmadik férje, petropolyai Horváth Ferenc esetleges délvidéki származásáról, érdemes utánanézni a Siebmacher-féle kézikönyv horvátszlavón családokat taglaló kötetében.) Németh Péter azt vizsgálja, miként került át Szatmár, Közép-Szolnok és Kraszna megyébe egy a 13. században még a Dunántúlon birtokos Becsegergely nembeli család, a későbbi Fülpösiek. Engel Pállal szemben Németh önálló okleveles anyag alapján azt vallja, hogy a Fülpösieket nem a Becsegergely nem főágához kell csatlakoztatnunk, hanem önálló ágat képeznek. Érdekelné a recenzenst, hogy ha a Fülpösiek a Tiszántúlra kerülve a dunántúli Becsegergely nemzetségtől igencsak eltávolodtak, és negyedszázaddal azután, hogy nőági rokonuknak, Becsei Imrének elzálogosították Becsét, miképpen képviselhette egy Fülpösi Becsei Imre fiát, Bátmonostori Töttös mestert a pécsi káptalan előtt (234.) — hiszen ez arra is utalhat, hogy mégis kapcsolatban álltak a nem főágával. A tanulmány második felében Németh egy másik, várjobbágyi eredetű szatmári család, a Piskárkosiak felemelkedését, birtokszerzéseit, házassági politikáját részletezi. Igen hasznos lett volna, és megkönnyítené az olvasó tájékozódását, ha a Szerző — ahogyan a Piskárkosiak esetében megteszi, sőt javításokkal, kiegészítésekkel látja el a felhasznált okleveles anyagot — a Fülpösieknél is közölt volna. Érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy az Engel Pál által készített digitális térkép (Magyarország a középkor végén. Bp., 2001.) miért közli, hogy Szécs birtok 1416 és 1454 között nem a Németh által közölt Fülpösiek, hanem az ún. „Szécsiek" kezén van, előbbieknek pedig Fülpös mellett csak Darócon vannak javaik. Bessenyei József igen széles körű, nagy forrásanyagot megmozgató kutatómunkájának eredményeit teszi közzé a székesfehérvári kereskedők Mohács utá150