Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Molnár Antal: Murin András jezsuita szerzetes szekszárdi útinaplója 1710-ből / 105–139. o.

Forrásközlések A nyomorgó és lassanként visszaszállingózó szekszárdiak körében fontos szociális tevékenységet is végeztek. Az éhező parasztokon sajátos módon igyekeztek segíteni: rávették a lakókat, hogy árulják el a távollevő földijeik által elásott élelem rejtekhelyét, majd az így előkerült tartalékokat szétosztották, pontosan számon tartva, ki mit kapott és mennyit kell visszaadnia. Érdekes, hogy a szekszárdiak igen nehezen álltak rá erre a megoldásra, inkább megőrizték szomszédaik titkát és éheztek. Murin figyelmét a napló vezetése közben továbbra sem csak az apátság körüli küzdelmek vagy a missziós eredmények kötötték le, hanem sok apró részletet is észrevett, amelyekkel igen érzékletesen jellemzi a korabeli tolnai valóságot. A hóviharok miatt az utazások mindig nagy nehézséget okoztak. Többször kellett Pécs vagy Simontornya felé indulva visszafordulni, mivel olyan kevés lakott település akadt útközben, hogy az éjszakát az erdőben kellett volna töltenie. Utazásai során olykor falvakban szállt meg, katolikus családoknál, akikkel sokat beszélgetett a hódoltsági emlékeikről. A Simon tornya melletti Kisszékelyen az andocsi jezsuiták hódoltsági tevékenységére emlékeztek hálás szívvel, nekik köszönhetően a török időkben jobban megélhették hitüket a falu katolikusai, mint a pogány kiűzése utáni években. A szállásadójánál ottléte éjszakáján egy ikerpár született, Murin a kisfiúnak az Ignác nevet javasolta, de a család ezt az idegen hangzás miatt elutasította. A baranyai Somogy községben egy kis kunyhóban misézett, itt a pécsi misszionáriusok érdemeit emlegették, akik megőrizték a vidéket a katolikus hitben. Szekszárd vallási életéről nem sokat ír naplójában. Szekszárdi és őcsényi híveinek énektudásáról nem volt valami nagy véleménnyel, a loretói litániával kapcsolatban magyarul értékeli a produkciót: cifra rikkantással. Harang hiányában egy fakolompot akasztottak a templom elé, a környékbeli unitáriusok szokása szerint, akik nem használtak fémharangokat. A nehéz életkörülmények összekovácsolták az embereket, ilyenkor bizony a felekezeti különbségek is háttérbe szorultak. Általános tapasztalat: amikor egyik felekezet sincsen hatalmi pozícióban, akkor a különböző vallások papjai is jobban kijönnek egymással. A jezsuiták szekszárdi asztalánál a környékbeli falvak prédikátorai is szívesen látott vacsoravendégek voltak, útjaik során a páterek is szóba elegyedtek a református lelkészekkel — mindez Nagyszombatban vagy Debrecenben elképzelhetetlen lett volna. Murin páter Zengővárkonyban a református bíró házában szállt meg, a kocsijukat pedig a pécsváradi prédikátortól vásárolták, akit utána meg is vendégeltek. Az őcsényi prédikátor szigorúbb fellépésre biztatta őket a szolgáltatások behajtása érdekében — ő bizony földesúrként nem bánt volna híveivel ilyen kesztyűs kézzel. A legmegkapóbb a nagyszékely! prédikátorral való vacsorájuk leírása, akit a korábbi szíves fogadtatásért cserébe hívtak meg asztalukhoz. A lelkész alig szólalt meg, a nógatásra pedig csak így válaszolt: „Hallja kegyelmed: keveset szólok, de amit szólok, szólok fontosán". A bortól aztán az ő nyelve is megeredt: pohárköszöntőt tanított a jezsuitáknak, és jól elvitatkoztak Murin atya testalkatáról. 116