Levéltári Közlemények, 76. (2005)

Levéltári Közlemények, 76. (2005) 2. - IRODALOM - Szende László: Horváth Richárd: Győr megyei hatóságának oklevelei, 1318–1525. Győr, 2005. (A Győri Egyházmegyei Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások, 1.) / 280–284. o.

Irodalom Veszprém, a 15. században Bihar egyházmegyei vezetői lettek az adott területek örökös ispánjai. Győr sem maradt ki ebből a folyamatból, de helyzete kissé bonyolultabb volt, a kérdés tisztázására nem ok nélkül szentel Horváth egy külön alfejezetet. A győri püspököt ugyanis 1313-ban említették először örökös ispánként, majd 1318-1453 között megszakítás nélkül világiakra hárult a megye irányításának feladata. A szerző valóban nem hagyhatta szó nélkül a jelenséget. A probléma tisztázása politikatörténeti szempontból is számos érdekességgel szolgálhat: nem lehet véletlen ugyanis, hogy a győri, a nyitrai és a veszprémi egyháznagyok szinte egyszerre lettek örökös ispánok. A győri egyházmegye élén a 14. század első évtizedeiben Kőszegi Miklós állt. Nagy hatalommal rendelkezhetett, mivel amikor Kőszegi Miklós tárnokmester megerősítette Habsburg Frigyes herceggel megkötött szövetségét, az oklevélre a püspök pecsétjét is ráhelyezte. Horváth a forrásokat és a szakirodalmat jól kezelve, érzékletesen mutatja be, hogy a nehéz helyzetben lévő Károly királynak miért lehetett szüksége a Kőszegiek jóindulatú, inkább semleges magatartására. Rozgonynál győzelmet aratott ugyan, de Csák Máté tartományánál kudarcok érték, a nyugati országrész biztosítása érdekében ezért Károlynak a kritikus területen osztozó három főpap támogatását kellett elnyernie, hiszen a kezükben lévő erősségek védelmezhették az uralkodó megmaradt hátországát. Horváth megállapításai szervesen illeszkednek a történészek azon gondolataihoz, amelyek szerint az Anjou uralkodó és az egyháziak között természetes szövetség jött létre: azok így részesei lettek a világi igazgatásnak, és jövedelmeik is gyarapodtak. Károly éppen ezért választotta azt a megoldást, hogy megtette őket székhelyük örökös ispánjává. Horváth azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem további figyelemre méltó érveket sorol fel. Az esztergomi érsek az Árpád-korban, V. István királytól apja lelki üdvéért kapta meg az örökös ispánságot, Károlynak ezzel ellentétben politikai céljai voltak az adományozással. Az Anjou uralkodó 1313 késő őszén látta elérkezettnek az időt a nyitrai, a veszprémi és a győri püspök ünnepélyes kinevezésére. Miklós kinevezését megörökítő oklevél sajnos a győri levéltári viszonyok következtében nem maradt az utókorra. A javadalmazottak sorát István veszprémi püspök nyitotta, ekkor azonban János nyitrai püspök még nem volt jelen - késlekedését minden bizonnyal Csák Máté támadása okozta az egyházmegye székhelye ellen. Horváth helyesen világít rá, hogy a három püspök érdeke azt diktálta, hogy csatlakozzanak I. Károly táborához, a királynak pedig minden bizonnyal „megérte" a főpapok felé tett gesztus, mivel 1315-1316-ban királyi csapatok nem vettek részt a Csák Máté elleni összecsapásokban. Horváth némiképp módosítja Kristó Gyula egyik adatát, amely szerint Kőszegi András támadása nem 1314 elejére, hanem 1317-re tehető, amikor is Károly Macsóban hadakozott. Ha valóban így volt, akkor ugyanis nem három hét, hanem két hónap állt az uralkodó rendelkezésére, a hadműveletek végrehajtására. Nagyon izgalmas kérdést feszeget Horváth, amikor ezen politikai berendezkedés megszűntének idejét próbálja meghatározni, mivel ezzel Károly egyházpolitikájával kapcsolatban is érdekes adalékokkal szolgál. Megállapításait olvasva egy pragmatikus uralkodó alakja tárul szemünk elé: nehéz helyzetében szinte eszközként használta az egyház erejét, és akkortól, amikor kezdett felülkerekedni ellen281