Levéltári Közlemények, 76. (2005)

Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. - KÖZLEMÉNYEK - Erdélyi Gabriella: A „Sacra Poenitentiaria Apostolica” hivatala és magyar kérvényei a 15–16. században. Máodik közlemény / 3–103. o.

A LEVÉLTÁRI KIADVÁNYOK HELYE ES SZEREPE A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI KUTATÁSOKBAN* Az alább felsorolt szerzők alkotta munkacsoport tanulmányozta a magyar levéltárak kiadványait. Vizsgálatunk során különösen tekintettel voltunk az 1990 után megjelent művekre, és az új kezdeményezésekre. A terjedelmi korlátok miatt el kellett állnunk attól a lehetőségtől, hogy minden említésre érdemes kiadványt részletesen bemutassunk. A forráskiadványok, monográfiák, tanulmánykötetek, segédletek, periodikák, a levéltári adatbázisok és az internet kínálta lehetőségek áttekintése után több kérdést is megfogalmaztunk, amelyeket jelen tanulmányban kívánunk megválaszolni. 1. A forráskiadványok A magyar középkor általánosan elfogadott időhatárain belül (895-1526) levéltáraink már 1990 előtt is kétségtelenül biztató eredményeket mutattak fel. Még az 1960-as, 1970-es években - az országban található oklevelek mintegy háromnegyedét őrző Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) mellett - minden más intézményben is kiemelték és külön gyűjteménybe rendezték az 1526 előtti iratokat. Több helyütt felmerült az oklevelek tudományos feldolgozásának szándéka is. Itt kell megemlíteni a hazai oklevelek történeti okokból eredő egyenlőtlen elosztását levéltárainkban. A MOL mintegy 108-110 000 dokumentuma mellett csupán néhány megyei és egyházi levéltár rendelkezik számottevő középkori anyaggal (pl. az Esztergomi Prímási és Főkáptalani Levéltár, a Pannonhalmi Bencés Főapátsági Levéltár, Sopron megye vagy Vas megye gyűjteménye érdemel említést). A többi levéltár zömmel néhány száz, esetleg néhány tucat oklevelet őriz. További szempontként szükséges a személyi háttérről is néhány szót ejteni. Általánosnak mondható a helyzet, miszerint a magyarországi levéltárakban különösen igaz ez több megyei és néhány egyházi levéltárra - viszonylag kevés a latinul tudó, a paleográfiában jártas, megfelelő képzettségű szakember. Ez az állapot értelemszerűen nem 1990 után alakult ki, és miután ma is gúzsba köti a feldolgozást-kutatást, mindenképpen figyelembe kell vennünk az áttekintés elkészítésekor. Mindezek alapján nem meglepő a megállapítás, miszerint a hazai levéltári kiadványokban nem a középkori közlések vannak jelen a legnagyobb számban, és e kiadványok szerkezetileg egyoldalúak. A forráskiadványok között feltétlenül indokolt két csoportot megkülönböztetni: az in extenso, azaz a teljes szövegű kiadásokat, és az akár tudományos, akár segédlet jellegű regesztakiadványokat. Terjedelmi korlátok miatt csupán a legjelentősebb munkákat áll módunkban bemutatni. A tanulmányt a Magyar Országos Levéltár főigazgatója által létrehozott ad hoc munkabizottság BARÁTH Magdolna, BŐSZE Sándor, HORVÁTH Richárd, H. NÉMETH István, RESS Imre, SlPOS András, SZABÓ Csaba és TÓTH Ágnes - készítette 2004 folyamán.