Levéltári Közlemények, 76. (2005)

Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Horn Ede számvetéseiből, 1850–1851 / 105–131. o.

Közlemények emelte a magasba - különösen a Még egy szó a forradalom után című műben, majd Széchenyi-esszéjében - megalapozva a Széchenyi-kultuszt, akiért és amiért Horn Ede aligha rajonghatott. Viszont, miközben Kemény és Horn a jövő útjait fürkészték, már-már a majdani kiegyezés megkötőjét - Deák Ferencet - is kijelölték. Horn csak mint a nemesség legkiemelkedőbb alakjára utalt, akivel tárgyalni kellene. A regényíró viszont már-már természetfölötti bölcsességgel ruházta fel azt, akiből a „haza bölcse" lett.

35 Horn, Kemény és Eötvös közül utóbbi volt a legkövetkezetesebb, hiszen neki nem kellett semmit sem feledtetni múltjából. Bár Keménytől eltérően nem az egyén lelkének mélységeit fürkészte, annál inkább belelátott az eszmék világának mélységeibe, a fogalmak önmozgásának természetébe. Paradox módon ő volt a legromantikusabb gondolkodó, mert bár 1850-i műve: Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról valóban - mint az előszóban hangsúlyozza - nem „pártirat" és a „tényszerű szemlélet"

36 jegyében született, szerzője a romantikus alkotókhoz hasonlóan próféták módjára gondolkodott. A korban élő eszmék metaforikusaforisztikus gondolatokként villantak fel előtte

37 - kinyilatkoztatásszerűen. Eötvös József a szabadság és a totális közösségi elv, az egyéni szabadság és a népszuverenitás egyeztetésének elméleti kérdésével birkózott. Az olvasó érezhette, hogy a népszuverenitás helyét az uralkodói szuverenitás foglalja el, és a kettő között nincs lényegi különbség, amennyiben mindkettő a kizárólagosság igényét hordozza magában és próbálja érvényesíteni. Amit Franciaországról írt, az is Ausztriára vonatkozott, csakhogy az itteni zsarnokság természetéről akkor nem volt tanácsos értekezni. „Ha a szabadság az emberiség legfőbb java, úgy azt az uralkodó többség despotikus hatalmával szemben éppen úgy meg kell védeni, mint az egyén despotizmusával szemben, és ez mindkét esetben csak akkor lehetséges, ha olyan intézményekről gondoskodnak, melyek segítségével az egyén, ha szabadságát egy despotikus hatalom támadásaival szemben meg kell védenie, nem egyedül áll szemben e hatalommal." Ugyanakkor vigyázni kell, „hogy az egész hatalom egyetlen, a középpontra irányított rajtaütéssel ne kerülhessen egyszerre a bátor kisebbség kezébe, mint ahogy azt Franciaországban is láttuk".

38 A bonapartista reakció és a habsburgiánus katonai ellenforradalom maga is valamiféle „bátor kisebbség" volt, amely rajtaütésszerű manőverekkel élt, miközben fellázította a tömegeket vagy kihasználta azok lázadását. Bár e kérdésekről ekkor nem lehetett értekezni, azt azonban ki lehetett fejteni, hogy a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméje csak egymás rovására érvényesülhet maradéktalanul. Az egyenlőség teljes diadala kollektív zsarnokság. A nemzetiség győzelme - érzékelteti Eötvös - az a közelmúlt történelme: káosz és polgárháború. Hiszen: „Minden nemzeti törekvés alapja /elsőbbségének érzete, célja az 35 KEMÉNY, 1850b 190., 279. 36 EÖTVÖS, 1850.14.; reine thats'áchlkhe Anschauung, ezt tárgyi szemléletként fordítja Kajtár Mária. EÖTVÖS, 1978.477.; tárgyilagos szemlélettől ír: Gángó Gábor. GÁNGÓ, 1999.144. 37 GÁNGÓ, 1999.128.,135., 141. 38 EÖTVÖS, 1978. II. 578. 116