Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Orosz László: A két világháború közötti német „délkelet-kutatás” és a magyar tudomány kapcsolatához. Fritz Valjavec és Mályusz Elemér levelezése (2. rész) / 117–154. o.

144 Forrásközlések Kenntnis der Lage übrigens leider annehmen muß, daß es sich um eine Aktion handelt, die der Hintermänner nicht entbehrt.

153 Dabei ist es für mich ganz klar, daß gewisse Lücken in meiner Arbeit bestehen und daß manches auch zweckmäßigerweise besser zu formulieren ist. Die zweite Auflage, die noch in diesem Jahr deo volente herauskommen soll, 54 wird zeigen, daß ich der strengste Rezensent meines Buches gewesen bin, der sich über vorhandene Schwächen keinen Illusionen hingab. Gerade deshalb aber ist es eine niederschlagende Wahrnehmung, zu sehen, daß zehn Jahre angespannter und gutgläubiger Arbeit von einer bari már teret nyert „Kulturgefälle"-elmelet megjelenése vezérelvként a szintetizáló igényű habilitációs munkában nem csupán azért tűnt aggasztónak Kosa szemében, mert akár nemzedékek számára bebetonozhatja a német kullúrbefolyás hatását, de azért is, mert ekkorra már Valjavecet a térségre vonatkozó német kutatások egyik legbefolyásosabb személyiségeként tartották számon. „A szerző személye — írja a recenzens — nem ismeretlen a magyar tudományban. Müveire, termékeny gyorsaságról tanúskodó cikkeire, eredményes szervezömunkájára, amellyel a Südostdeutsche Forschungen eddigi évfolyamait életre hívta, már régen felfigyelt tudományos életünk." (i. m. 214.) E rangos elismerés, valamint a bírálatban később is clő-elöforduló általános, olykor evidenciaként ható dicséretek csak a hozzájuk képest még nagyobb kontraszt érzetének megalapozására, és az ismertetésben nem is titkolt ellenérzés hatásos alátámasztására szolgálnak. Előrebocsátja, hogy „Egy évtizedes munka eredményét kell az előttünk fekvő kötetben megbecsülnünk", és ,,részlettanulmányok hosszú sora előzte meg mostani, újabb szintézisét", (uo.) Az alapos és körültekintő előkészületek terén sem talál kivetnivalót. Annál bántóbb ezért a megbírált számára az olvasó véleményét hamar a kívánt mederbe terelő sommás megállapítás: „Mindamellett be kell vallanunk, hogy Valjavec új müve már csak tudományos alkatában is bizonyos csalódást keltett." (i. m. 215.) Kosa szerint Valjavec elmulasztotta tisztázni munkamódszerének alapjait, és ,,még elméleti bevezetést sem kapunk a tulajdonképpeni tárgyaláshoz". „A szerző tudományelméleti felfogását, módszertani elveit az egyes elszórt kifejezésekből, elbújt mellékmondatokból kell összeszemelgetni..." (uo.) Ennek rekonstruálása során ismeri fel a recenzens az asztalán fekvő munka lényegi mondanivalóját, a magyar olvasó számára elfogadhatatlan alapkoncepcióját. Azt, hogy a délkelet-európai német kultúrhatások „megértetéséhez a kultúrlejtő (Kulturgefálle) elméletét használja, amiben kétségtelenül Steinacker Harald tanítványának mutatkozik. Steinacker Európa területén egy általános nyugat-keleti irányú kultúrlejtőt tételez fel és mindig hangsúlyozza, hogy Nyugat-Európa jelenti a kultúrfennsíkot." Valjavec ugyanakkor „a középkorról beszélve, szinte tételként állítja föl, hogy »a nyugat felé való irányzottság Magyarország számára lényegében a német viszonyokhoz való közeledést jelentette« (14.). Ezért csupán »középeurópai kultúrlejtőt ismer«, amely Magyar- és Csehország felé lejt (55.) és amit a reformáció korától kezdve »német kultúrlejtőnek« (167., 185., 199.), majd később »bécsi kultúrlejtőnek« (326.) nevez. De ez a lejtő Magyarország keleti határánál véget ér: a magyar és a román parasztság között már nem mutatható ki a kultúra lejtése (249.)." (i. m. 215.) Ha Valjavec Kosa recenziójának elutasító hangneme nyomán — mint láttuk — nem kis politikai háttértöltetet érzett ki a sorok mögül, úgy csak megerősíthette öt véleményében a kollégája által zokon vett mondatainak kiemelése. Amit ugyanis a magyar nemzeti öntudat a kultúrfölény felemlegetésével kapcsolatban német-magyar viszonylatban sérelmesnek érzett, ugyanazt nyilvánosan, az országos kultúrpolitika szintjén maga is felvállalta a szomszédos államok irányába, ez esetben persze azon fönnakadva, ha e kultúrfölény meglétét tőle tagadták meg. Ezen alapállásból utasította vissza Kosa oly határozottan a müncheni történésznek a „magyarság kultúrpasszivitására" (i. m. 217.) vonatkozó nézeteit, illetve az egyenértékű, önálló, nemzeti gyökerű magyar műveltség elvitatásának kísértetét. A Valjavectöl vett további idézetek is ezt támasztották alá. Ezzel a tudományos módszertannal — véli a recenzens —, nem szükséges behatóan foglalkozni... Elég annyit megjegyezni, hogy a dolgok túlzott leegyszerűsítése lenne a kultúrát csupán tehetetlen tömeg gyanánt felfogni, amely egy adott lejtőn a fizikai törvény értelmében állandóan egy irányban és talán szabályos sebességgel csúszik. Nem: a kultúrát teremtő élet sokkal változatosabb, színesebb, emberibb: egyéni erők játéka. A Kosa mögött álló személyek és körök kapcsán vö. 113. Íj. Vö. 127. Íj.