Levéltári Közlemények, 74. (2003)

Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. - IRODALOM - Katona Csaba: Molnár András: A fiatal Deák Ferenc. A felkészülés és a zalai pályakezdés évei 1803–1833 / 325–328. o.

Irodalom 327. Ezek egyike az, hogy a kötetben bemutatott irodalmi müvek szereplői (egyszerűbben fogalmazva: irodalmi alakok) nevét, minthogy nem élő, valós személyekről van szó, — meglátásom szerint — nem kellett volna felvenni a személynévmutatóba. Ez zavaró az olyan, Deák Antal Kisfaludy Sándor stílusában írott regéiben előbukkanó alakok esetében is, mint pl. Hagymásy Akacs, Both Béta vagy Kiaja bég, akikről a szerző is megállapítja, hogy nem történelmi személyiségek, hanem kitalált alakok. Még inkább zavaró azonban Kisfaludy Károly figurájának, Sulyosdy Simonnak említése, mert az ő neve a kor irodalmában valamelyest jártas olvasónak azonnal feltűnik, és így joggal teheti fel a kérdést: vajon mit keres egy történettudományi munka személynévmutatójában egy irodalmi alak? Bár kétségtelen, hogy fenti észrevételem nem nélkülözi teljesen a szubjektivitást, a másik okról, ami miatt kritikusan kell szólni a személynévmutatóról, ez már nem mondható el: nem mindenkinek a neve szerepel a mutatóban teljes névalakban. Ez már csak az egységesség okán is joggal elvárható még az olyan közismert személyiségek esetében is, mint pl. [Johann Wolfgang] Goethe vagy [William] Shakespeare. Ám, hogy nem az ismertség volt a rendező elv annak tekintetében, hogy a teljes név vagy netán csak a vezetéknév került-e feltüntetésre, azt világosan mutatja olyanok nevének nem teljes közlése, mint pl. a ma már szinte ismeretlen, de a maga korában még rendkívül népszerű német színműíró, [August Friedrich] Kotzebue, avagy olyanok nevének teljes közlése (tökéletes ellentétben az előző példával), mint pl. Charles de Sécondat Montesquieu vagy Gotthold Ephraim Lessing. A hasonló példák révén kitapintható esetlegesség nem válik az egyébként kiváló kötet javára. Kicsivel több odafigyeléssel ezek a kisebb hibák bizonnyal elkerülhetőek lettek volna és így a kötet egészéhez kétségtelenül méltóbb személynévmutató készülhetett volna. Meglehet, az időhiányban kell keresnünk eme apró figyelmetlenségek okát, csakúgy, mint ahogy vélhetően a helynévmutató hiánya is innen eredeztethető. Végezetül egy utolsó kritikai megjegyzés. A szerző imponáló forrás- és szakirodalom-ismeretét jobban érzékeltette, egyúttal a téma további részletei iránt behatóbban érdeklődő olvasót is jobban segítette volna, ha készül egy külön forrás- és irodalomjegyzék és nem „csupán" a források és írott munkák első említésekor adja meg a kötet a pontos jelzetet, illetve bibliográfiai leírást. Egy esetleges újabb kiadás esetén kívánatos volna megfontolni e néhány, kiegészítést célzó javaslatot: ezek a kötet értékét még inkább növelnék. Mindez azonban mit sem von le a logikusan, az (ál)tudományosság látszatát erősítő körmondatok nélkül megfogalmazott kötetet egészében méltán megillető elismerésből. A szerző munkája során mindvégig biztos kézzel fogalmaz akkor is, ha a fennmaradt források egy-egy részletkérdésben nem szolgálnak/nem szolgálhatnak teljes bizonyossággal. Korrekt, a tényeket tisztelő történészhez méltóan mindvégig „bátran" veti papírra sejtéseit is, mellőzve a tévedhetetlenség hamis biztonságérzetét, nem félve attól, hogy az olyan — a tisztességes történészi munkából adódóan kikerülhetetlenül szükséges — kifejezések, mint pl.: „vélhetően", „nem zárható ki" stb. csökkentik történészi hitelét. Nem is csökkentik, sőt kifejezetten erősítik munkája egészének, ezen belül is azon állításainak hitelességét, amelyeket a rendelkezésre álló — szerencsésen fennmaradt és gondosan feltárt — forrásbázis adatai alapján szögez le. Az — abszolút értelemben természetesen soha el nem érhető — teljességre törekvés biztos jele, hogy a szerző nem „átallott" az alapvetően Zalához, de legalábbis a Dunántúlhoz kötődő témáját kiegészítendő