Levéltári Közlemények, 74. (2003)

Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. - IRODALOM - Kovács Bálint: Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) / 315–319. o.

316 Irodalom amelyekhez Donato Fabianich és Dominic Mandic gyűjteményeit érdemes megemlíteni. Rómában a Jezsuita Rend Római Levéltára, a Propaganda Kongregáció Levéltára, a Szent Hivatal (római inkvizíció) Levéltára valamint a Vatikáni Titkos Levéltár és a Vatikáni Apostoli Könyvtár jelentették a források főbb bázisát. Ezek mellett természetesen számos helyről merített adatokat a szerző Rómában, így a Karmelita Rend Központi Levéltárából és a Biblioteca Angelica-ból. Horvátországban elsősorban a fent említett Dubrovniki Történeti Levéltár biztosított gazdag forrásanyagot. A Szentszék a hódoltsági missziókat a raguzai kereskedők segítségével kívánta megszervezni, így a raguzai köztársaság akkori történetét is meg kellett vizsgálni. Bizonytalan forrásközlésre azonban nem hagyatkozott, a témakörben elsősorban Jovan Radonic és Marco Jacov szerb történészek munkái vetettek fel forráskritikai problémákat. Ezeken túlmenően a Magyar Országos Levéltár, a Csongrád Megyei Levéltár valamint a bécsi Österreichisches Staatsarchiv is szolgált adatokkal. Munkája kronologikus szerkezetű, követi a balkáni missziószervezés időhatárait. A területen a jezsuita misszió megalapításával kezdődött a missziós tevékenység (1612), a kezdeti próbálkozások azonban már 1570 óta folytak. A bosnyák ferencesek missziószervező munkája pedig 1647-ben erősödött meg annyira, hogy ezzel végleg ki tudták szorítani a jezsuitákat és a többi klerikust. Az 1647 utáni missziók eseményeit azonban csak a tervezett következő kötetből fogjuk megismerni. Jelen kötet céljaként az eseménytörténeti rekonstrukciót, a missziószervezés római és helyi mechanizmusainak bemutatását jelöli meg, amelyekhez az események értelmezését, az egyháztörténeti és társadalomtörténeti háttér megrajzolását elengedhetetlennek tartja. Célkitűzéséhez a szerző mindvégig hü volt, amit az adatok sokrétűsége és a kusza történeti szálak ellenére is igyekezett jól érthető, olvasmányos módon kifejteni. Először a Balkán katolikus közösségeit és intézményeit mutatja be. E közösségek ismertetése azért rendkívül fontos, mert — mint később látható —, nagyon sok közös vonást — és persze különbséget is — mutat a magyar hódoltsági katolicizmussal, annak problémáival. A két terület ebben az időszakban érthető módon szoros kapcsolatban állt egymással. A Balkánon ugyanis — annak ellenére, hogy több évszázados bizánci uralom volt és az ortodoxia virágzott — a középkortól szinte mindenhol jelen voltak a katolikus közösségek, amelyek országonként különböző méretűek voltak. A kiváltságok sokszínűségét ismerhetjük meg például Raguza esetében. Bár a magyar településeknek és népcsoportoknak is voltak kiváltságaik a szultáni birodalom határvidékén, a raguzai kereskedők ebben a kérdésben egészen sajátosan jelentek meg. Raguza közösségének tagjai a hódolt Magyarországon és az Erdélyi Fejedelemségben is megtalálhatóak voltak és — kiváltságaik révén — 1521-től kereskedelmükben is fontos szerepet játszottak. Ahogy Magyarország a „kereszténység védőbástyája", úgy a Raguzai Köztársaság a balkáni katolicizmus bástyája volt. Ez a szerepvállalása tükröződik abban is, hogy a protestantizmus tanainak legnagyobb ellenfelei a magyar hódoltságban a raguzaiak voltak. Jó kapcsolatot alakítottak ki a boszniai ferencesekkel, így a Szentszék is igénybe vette missziós tevékenységüket. Boszniában a kereskedők helyett a ferencesek voltak a katolikus misszió első számú résztvevői. Albániában is léteztek katolikus közösségek, azonban a vizsgált időszakban ezek a hanyatlás jeleit mutatják. Róma olasz ferencesekkel és bazilitákkal próbálkozott missziót szervezni, ahelyett, hogy Albániában saját egyházi elit képzését indította volna el. Szerbiában is, Bulgáriában is 15-20 ezer fő körül mozgott a katolikusok száma a 17. század első felében. Míg a bolgár klérus felső rétege barokkos