Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos bizonyosságai és kétségei a népek tavaszán / 49–71. o.

Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos bizonyosságai... 53 Mi tagadás, ezek a sorok nem utalnak vérbeli közíróra. Gyulay Lajos nem tudta gondolatait összefogni és kifejteni. Pontosabban, nem tudta, mit kell hangsúlyozni és miről hallgatni. Okos emberi tapintat és kisszerű sutaság keverednek okfejtésében, nem is beszélve a logikai ellentmondásokról. Mert a „kegyelem osztás" egyszerre keveredés és nemzeti jellemőrzés, pontosabban valamiféle arisztokratikus vérkultusz demokratizálása. Gyakorlati javaslatai — az ő kifejezésével élve — „a magyarosításra ártatlan eszközök" — enyhén szólva naivak voltak, hiszen a moldvai csángók és erdélyi románok lakosságcseréjét vetette fel, és aztán ismert falutelepítési terveit, megtoldva még azzal, hogy minden magyar — „adó terhe alatt" — köteles házasodni „és gyermeket is fabrikálni", az árvaházak pedig csak magyarokat neveljenek. Egyébként: „Én meghagynám azért a szászokat szászoknak, tótokat tótoknak és radicaliter gyökeresen csak a magyarokat venném gyógyítás alá." (28. k. 123.) Jobb volt ezt a vezércikket nem közölni. Mégis fontos dokumentum. Jelzi, hogy az etnoszociális ábrándozásnak milyen a logikája. És azt is, hogy ha valaki erre adta a fejét, könnyen maga-magával is ellentmondásba keveredett. Hiszen például éppen Gyulay ha etnikai tulajdonságokat elmarasztalt, akkor azt társadalmi nézőpontból tette, a sznobizmus népi formái is ingerelték. Nem osztotta az arisztokrata kék vér kultuszát, vagy a ma is fel-felbukkanó génkultuszt. Miközben szapulta a szász politikát a szász lányokat csodálta: „Ha pedig oly arisztokratái országban nem élnénk, Brennerberg Julit is minden tétovázás nélkül el tudnám venni. Beh gyönyörű hangja van, de így bajos szásznéval egybekelni." (29. k. 59.) Egyébként: „Én túlságosan arisztokrata nem vagyok és sohasem is voltam, és nem is leszek, csak mint tradíciók konzervátorát úgy szeretem az arisztokráciát. Az igazgatás, kormány mindig jobb kezekben van az arisztokratáknál, mint demokratáknál. Tanulni, és nemzedékeken keresztül kell tanulni a kormányzás tudományát is, és nem igaz, mint sokan hiszik, hogy kormányozni könnyű, azt tanulni nem kell. Engedelmeskedni is inkább szokott az ember lOOdos törvényeknek és fejedelemi családoknak, mint újaknak. Törvényt és fejedelmet, mint inget változtatni nem lehet mindennap." (29. k. 59-60.) Márpedig éppen a törvényt akarták megváltoztatni és vele a fejedelmet. A magyar nemzetiség kultusza Gyulay Lajosnál is a társadalmi reform igényével társult. Örült is, hogy az országgyűlés 1842 nyarán újból napirendre tűzhette a jobbágyi szolgáltatások kérdését: „Mikor azon nagy néposztály sorsa könnyítéséről van szó, melynek jóllététől függ nemzetünk felvirágzása, mely most egyedül hordozva minden terhet, vérrel és verejtékkel fizet, mert az adót, a közmunkálatot, katonát, mindent csak ő egyedül adja, efelett — mi a legkeservesebb — még képviselve sincs, akkor valósággal illő, hogy magunkról feledkezve, siessünk engedményeket adni, milyeket az emberiség és kor kívánatai parancsolnak; meglehet különben rövid időn oda érik ezen néposztály, hogy maga magának fogja kivívni a kivívandókat, s akkor jaj nekünk." (28. k. 9-10.)