Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Várkonyi Gábor: Edward Barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596. évi szultáni hadjáratról / 177–198. o.

194 Forrásközlések ígéretével, hogy szerződést kössön a Nagyúrral, elintéztem, hogy visszautasítsák, és hogy ne jöhessen ide, remélem, ez elégséges bizonyítéka annak, hogy nem vagyok spanyol. A császár és a Nagyúr békekötésével kapcsolatban méltóságod talán emlékszik rá, hogy Anglia királynője még három évvel ezelőtt különleges parancsot és megbízást küldött nekem ez ügyben, de őfelsége parancsa ellenére — saját felelősségemre — sem mertem belekeveredni, mert nem bírtam a császár teljes beleegyezését. Most, hogy Anglia királynőjétől ellentétes parancsot kaptam, és a császártól sincs felhatalmazásom, valószínűleg mind életemet, mind hitelemet kockára tenném ezzel. Ha ez sem lenne elegendő, hogy meggyőzze méltóságodat az őszinteségemről, ott van az a számos levél, amit méltóságodnak küldtem, biztosítva méltóságodat, hogy nem foglalkoznék ezzel Anglia királynője és méltóságod különleges engedélye nélkül. Ennek talán több hitele van méltóságod előtt, mint egy rosszindulatú francia hamis híreinek, aki, mint hallom, megtalálta bizonyos Mariani leveleit, amelyeket egy magyarországi ügynökétől kapott, és amely levél sic több béketervüket is megemlíti, és azt a látszatot kelti, mintha én a császár oldalán álltam volna, mivel a magyarországi ügynök engem is megemlített a levelében. Azonban ha méltóságod megvizsgálja az említett levelet, meg fogja látni, hogy az egy régi levél, amelynek másolatát több mint két évvel ezelőtt elküldtem Anglia királynőjének, hogy bebizonyítsam, háborút akarnak, nem békét. De mert az megemlít engem, és a francia követ, nem tudván, hogy tudok róla, illetve, hogy a másolattal együtt megfelelő tájékoztatást is küldtem Anglia királynőjének, talán úgy gondolta, hogy ez is van olyan vád ellenem, mint a császári követ kiszabadítása, amit ő oly rosszindulatúan kiforralt. De tudom, hogy én fogok győzni, és jelenlegi cselekedeteim, valamint korábbi leveleim kellőképpen tisztázni fognak. A csata napján való menekülésemet illetően szükségesnek tartom, hogy még néhány szót hozzáfűzzek, nehogy Angliában félreértelmezzék azt. Először is, biztonságosabbnak véltem ha elmenekülök, mert (156/b) a keresztények egészen a sátramig eljutottak, és tudtam, hogy nem illene sem hozzám, sem kísérőimhez, hogy kardot rántsunk rájuk. Másodszor, tanácsosabbnak véltem egyéb megfontolások miatt is: úgy gondolom, Anglia királynőjének is nagyobb megelégedésére szolgált volna, ha a törökök között megölnek, mintha élve kerülök a keresztények kezébe. Harmadszor, tudtam, hogy a törököknek is jobban fog tetszeni, ha azt tapasztalják, hogy félek a keresztényektől, mintha ott maradok, és úgy tűnik, hogy örülök nekik és a győzelmüket kívánom. Ezért remélem, hogy sem ez az elhatározásom, sem nem sokkal később a másik, amely nagyobb veszélyt jelentett, ám egyúttal nagyobb dicsőséget is, nem volt meggondolatlan. Amikor ugyanis háromszázezer

51 lovas között, akik gyáván menekültek miközben nem is üldözték őket, egyrészt láttam, hogy közeleg az éjszaka, amikor — és ebben biztos voltam — a hitványabb menekülők minden bizonnyal megfosztanának a lovamtól és minden nyilvánvaló túlzás