Levéltári Közlemények, 72. (2001)

Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - IRODALOM - Donáth Péter: Ladányi Andor: Klebelsberg felsőoktatási politikája. Bp., 2000. / 280–282. o.

Irodalom 281 és a felsőoktatás ügyének egyaránt elkötelezett kultúrpolitikus, aki — egyszersmind — „korának gyermeke", az akkori uralkodó elit jelentős reprezentánsa volt, ennek minden fényes árnyoldalával. Az utóbbiak megítélését/elhatárolását illetően igencsak eltérhet majd az olvasók véleménye, ám a figyelmes olvasót Ladányi professzornak talán sikerül meggyőznie arról, hogy tanulmányozásra érdemes — hét-nyolc évtizede tevékenykedett — hőse napjainkban aligha vonultatható fel a „barikád" bármely oldalára; aligha szolgálhat számunkra napi útmutatásokkal mondjuk, egyetemi felvételi szabályzataink vagy választójogi törvényeink újragondolásakor. Történeti tanulságot azonban bőségesen nyújthat számunkra Klebelsberg felsőoktatási politikája, és ez éppen azáltal lehetséges, mivel Ladányi Andor komoly levéltári és könyvészeti forrásbázisra támaszkodva árnyalt és sokoldalú képét adja az akkor történteknek. Lépésről-lépésre nyomon követi hőse oktatáspolitikai koncepciójának alakulását (kellően érzékeltetve ebben Magyary Zoltán szerepét), újszerűen értelmezve a „kultúrfölény-elmélethez", s a „neonacionalizmushoz" való viszonyát. Plasztikusan ábrázolja Klebelsberg elképzeléseinek progresszív elemeit, ám bizonyos politikai gyökerű korlátait, ellentmondásait is. Klebelsberg gyakran hangoztatta, hogy a tudománypolitikában és a felsőoktatás fejlesztésében a nemzetközi trendek figyelembevétele, a minőség-elv dominanciája kell, hogy érvényesüljön; ugyanakkor — a keresztény magyar középosztály iránti elkötelezettsége révén — a hallgatók, 111. az egyetemi oktatók kiválasztása, felvétele terén kész volt bizonyos engedményekre. Miközben — méltatlan támadások sorának kitéve magát hazai és külföldi ösztöndíjak, és a Collegium Hungaricumok révén — sokat tett a tudományos utánpótlás neveléséért, a numerus clausus „terhes örökségének" előbb változatlan, majd (a statisztikus Kovács Alajos szavaival) „gyengített formájú" fenntartásával elégségesen érettségizettek tömegének egyetemre jutását segítette elő. (Az 1929— 30. tanévben felsőoktatási intézményeinkbe felvett I. évesek 47,7%-a rendelkezett ilyen gyenge bizonyítvánnyal, amin csak kevéssé változtatott az, hogy a miniszter néhány jelesen érettségizett zsidó fiatalt az egyetemi elutasítás ellenére is felvett a budapesti orvosi, ül. bölcsész karokra.) Meggyőződéssel hirdette: „egy egyetem csak akkor életképes, ha ott [] tudományos munka folyik". Kezdettől tudatosan törekedett arra, hogy a felsőoktatás decentralizációja, párhuzamos tanszékek szervezése révén versenyhelyzetet teremtsen az egyes tudományos műhelyek között, és hogy a professzori kar (Magyary Zoltán kimutatása szerint) egy évtizeden át nem, vagy alig publikáló tagjait tudományos munkára ösztönözze. S ha túlzásnak találta is Magyary megállapítását, amely szerint „a mai professzorok nagy része [] olyan, hogy sohasem lesz belőlük kutató"; a képviselőház 1928. május 4-i ülésén maga is markánsan figyelmeztette e „törpe kisebbséget": „ma még csak kérem azokat, akikből kilobbant az isteni szikra, hogy változzanak vagy távozzanak! De ha a mai figyelmeztetés nem elég, [] akkor kénytelen leszek [] drasztikus eszközökkel jönni." Am azzal is tisztában volt, hogy a kutatáshoz a megfelelő attitűdön, habituson kívül bizonyos személyi és tárgyi feltételekre is szükség van, ezért sokat tett annak biztosításáért. Reálpolitikusként számolnia kellett azonban a költségvetés változó teherbíró-képességével, a különböző politikai nyomásgyakorló csoportok, és történeti egyházak befolyásával. 1930. február 18-i bécsi előadásában belső undorról beszélt „ha politikai befolyás következtében tárgyilag indokolatlan kinevezést kell eszközölnie." Katolikus nagygyűléseken többször hitet tett az egyházi iskolarendszer fenn-