Levéltári Közlemények, 72. (2001)

Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tóth István György: A remeterend vándormisszionáriusa : Vanoviczi János, az első pálos misszionárius levelei, 1642–1677 / 187–245. o.

Tóth István György: A remeterend... 207 misszionáriusnak. 1660 nyarán Lipót király Pálffy Tamást a váci püspökségről a — szintén török alatt fekvő, de jóval előkelőbbnek számító — egri püspökségre helyezte át. Pálffy megüresedett váci püspökségébe a király Szentgyörgyi Ferenc addigi erdélyi püspököt helyezte - az erdélyi azonban éppen olyan tituláris püspökség volt, mint a váci vagy az egri, mert a református erdélyi fejedelmek az erdélyi törvényekre hivatkozva be sem engedték az országukba a püspököket, akiket emiatt a pápa nem is erősített meg. Szentgyörgyit éppen emiatt sem az erdélyi, sem pedig a váci püspökségében nem erősítette meg a pápa, így két egyházmegye megyéspüspökeként úgy halt meg, hogy sohasem szentelték püspökké. Az erdélyi püspökség üres, de fényes címe, amely jövedelmet és hatalmat nem, tekintélyt annál inkább adott, így szabaddá vált, ezt remélhette Vanoviczi. (Helyettesét a misszióprefektusi tisztben, Benkovich Ágostont, pálos szerzetes létére később a szintén török alatt fekvő Nagyvárad püspökévé nevezték ki - igaz, a város 1691. évi visszafoglalásával az üres címből eleven egyházmegye lett.) Lippay érsek azonban ezt a tisztet egyik legfőbb bizalmasának szánta (aki később a végrendelete egyik végrehajtója is lett), Szegedi Ferenc nagyszombati kanonoknak, az érseki vikáriusnak. Ezért mozgósította Lippay a jezsuitákat Vanoviczi ellen. Az érsek sikerrel lépett fel, Lipót császár 1660 augusztusában Szegedit valóban erdélyi püspökké nevezte ki. Vanoviczi neve pár évvel később, 1667-ben felmerült a Hitterjesztés Szent Kongregációja ülésén is, most úgy, mint Erdély nem címzetes, hanem tényleges főpásztoráé. Apafi Mihály — bár helyzete sokkal kevésbé adott okot a magabiztosságra, mint Bethlené és a két Rákóczi Györgyé — továbbra sem engedte be a királyi kinevezésű erdélyi püspököket a fejedelemségébe. A Lipót császár által 1667 májusában kinevezett Szenttamásy Máté erdélyi püspököt — bár csíki székely családból származott -— nem engedte Erdélybe a fejedelem, emiatt a pápa nem is erősítette meg. (I. Lipót hiába küldött egy hosszú emlékiratot a pápának, amely igen részletesen áttekintve Erdély történelmét, bizonygatta, hogy mind az ország, mind az egyházmegye a magyar királyhoz tartozik.) A Szentszék egy, nem az erdélyi, hanem egy in partibus infidelium tituláris püspöki címet viselő, de felszentelt szerzetessel akart gondoskodni Erdély katolikusairól - a szóba jövő jelöltek között felmerült Vanoviczi neve is, de mivel nem volt erdélyi származású, és a pálosoknak nem volt missziójuk Erdélyben, a bíborosok hamar elvetették a jelölését. Végül Damokos Kázmér székelyföldi obszerváns ferences, aki immár harminc éve missziózott Erdélyben, kapta meg görögországi Koron város címzetes püspökségét (a görögországi püspökségek felett a Hitterjesztés Szent Kongregációja rendelkezett), és mellé az erdélyi apostoli vikáriusi megbízatást. Ez kitűnő döntésnek bizonyult, Damokos Kázmér a következő években az erdélyi katolikus megújulás legfontosabb szereplője lett.

27 Vanoviczit I. Lipót király 1673-ban a dalmáciai Scardona (Skradin) címzetes püspökévé nevezte ki. A század első felében a királyi kinevezésű „száműzött'' boszniai püspökök mellett működő a török uralom alatt álló Bosznia tényleges ferences főpásztorai viselték ezt a címet. Joggal feltételezhetjük, hogy Vanoviczi régi patrónusa és jóakarója, Szelepcsényi György prímás járta ki ezt a megtiszteltetést a pálos misszionárius számára.

28 Vanoviczi azonban nem kapta meg a pápai megerősítést erre a scardonai püspöki címre, és ezért hamarosan lemondott róla. 27 APF Acta SC Vol. 36. Fol. 3-4/v 236-238. TEMESVÁRY JÁNOS: Erdély választott püspökei. (16181695) 1-11. Szamosújvár, 1913-1914. I. 46-48. 81-85. II: 17-25. 66-84. FRAKNÓI VILMOS: A magyar királyi kegyári jog Szent Istvántól Mária Teréziáig. Bp., 1895. 384-388. Uő: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel. Bp., 1903. III. 369-370. 28 APF SOCG Vol. 432. Fol. 436.