Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Velladics Márta: Szerzetesrendi abolíció Magyarországon, 1782–1790 / 33–52. o.

Velladics Márta: Szerezetesrendi abolíció Magyarországon (1782-1790) 4 \ folytatja szerzetesi életét, megfosztva magát a nyugdíjtól. További, eddig fel nem tárt források meglétét feltételezve úgy vélem, hogy a felszámolt rendházak szerzetesei közül évente egy-két fő kérhetett a hatóságoktól kitelepedési engedélyt. Az elvándorlás csekély számának okát egyrészt az európai szerzetesség helyzetében a 18. század második felében bekövetkezett változásokban, a szerzetesi életformát szabályozó állami rendelkezésekben, másrészt a felszámolt kolostorok lakói számára meghagyott lehetőségekben - „kiskapuk" - látom. 2. Más szerzetbe lépők: Erre vonatkozóan is csak elszórt adatok állnak rendelkezésünkre. Inkább a női rendek tagjai vállalták a más rendbe való belépést, ami érthető, hiszen ha nem vagyonos családból jöttek, nem volt esélyük az újrakezdésre. A budai klarissza zárda 47 lakója közül 9 fő,

44 a pesti zárda 19 apácája közül 3 fő döntött úgy. hogy további életét egy másik rend regulái szerint folytatja.

45 Külön meg kell emlékeznünk azoknak a — ferences, minorita, kapucinus — rendházaknak a lakóiról, amelyek az ún. kolostorszabályozás

46 során kerültek felszámolásra. Ebben az esetben a szerzeteseknek könnyebb dolguk volt, hiszen átmehettek rendjüknek az országban található bármely működő kolostorába. A levéltári adatok alapján megállapíthatjuk, hogy éltek is ezzel a lehetőséggel. Ezeknek a kolostoroknak minden lakója vállalta a szerzetesi élet folytatását. Tehát, míg a teljesen megszüntetett rendek tagjai vonakodtak a rend idegen országban lévő kolostorába költözni, addig a csak részben eltörölt rendek tagjai szívesen folytatták vállalt életüket rendjüknek az országban, illetve a birodalmon belül fekvő valamely rendházában. Ez is alátámasztja fenti állításomat, miszerint nem a készség hiányzott ezekből az emberekből, hanem körülményeik váltak elfogadhatatlanná. 3. Világi-papi hivatást választók: A statisztikai adatok alapján mintegy 700 szerzetes vállalt világi-papi szolgálatot kolostora elhagyása után.

47 E létszám a feloszlatásban érintett 2300 fő 30,43%-a. Hogy ez sok vagy kevés, annak eldöntéséhez érdemes ezt az adatot a harmadik forráscsoporttal, vagyis az 1787. márciusi rendeletre végrehajtott összeírással összahasonlítanunk. Az 1787. évi személyiállomány-revízióban 42 olyan rendház adatai szerepelnek, amelyeknek szekularizációjára az összeírás elvégzése után került sor. A 42 kolostorban 544 szerzetes lakott, közülük az orvosi vizsgálat során lelkészi szolgálatra fizikailag alkalmasnak nyilvánítottak 404 főt, szellemileg 448 főt, és ténylegesen világi-papi szolgálatot látott el 177 fő.

48 Ha ezeket az adatokat százalékosan is összehasonlítjuk, akkor a szerzetesek 74%-át tartották fizikailag, 82%-át szellemileg alkalmasnak, és emellett csak 32,5% folytatott lelkészi tevékenységet. Ez tehát azt bizonyítja, hogy hiába ösztönözte II. József rendeleteivel a szerzetesek lelkészi tevékenységét, csak azok vállalták 44 MOL, C 103. 26. cs. ff. 64-70. 45 MOL, C 103. 27. cs. ff. 139-142. A szekularizáció 1786-1790 közötti szakaszára használja a szakirodalom ezt a kifejezést, amelynek során nem teljes rendek, csak egyes kolostorok felszámolására adott parancsot az uralkodó. 47 BÁNT PÉTER: Új adatok, i. m. 66-67.; illetve 3 5. j egyzet, 48 Csak azoknak a szerzeteseknek vettem figyelembe a fizikai alkalmasságát, akiknek erőnlétét az orvos valóban jónak nyilvánította. Tehát alkalmatlannak tekintettem azokat is, akiknél az „amennyire kora engedi", „amennyire betegsége engedi" vagy „még egy ideig" bejegyzés szerepelt. A megfelelő szellemi felkészültséget igazoló vizsga esetében sem tekintettem alkalmasnak, aki a vizsgát még nem tette le vagy tudását középszerűnek értékelték.