Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - VISSZAEMLÉKEZÉS - Borsa Iván: Emlékezések : 60 év levéltárban / 233–266. o.

Borsa Iván: Emlékezések (60 év levéltárban) 237 hadtestparancsnokság legénységi osztályára, de néhány hónap múlva ismét a minisztérium legénységi osztályán katonáskodtam. Ilyen katonai szolgálat mellett tudtam foglalkozni a turóci oklevéltárral is, sőt amikor Szentpétery professzor megindította a Kállay család oklevéltárának munkálatait nyugodtan számíthatott továbbra is közreműködésemre. Minthogy nem minden közreműködő készítette el időben a vállalt számú regesztákat, azokat én segítettem pótolni. Úgy nevezett „rohammunka" volt több résztvevővel. Az elkészült kivonatokat Szentpétery professzor igyekezett egységesíteni, s mint legfiatalabbnak nekem jutott a feladat, hogy elkészítsem a két kötet névmutatóját. A forráspublikáció 1943-ban meg is jelent két kötetben, így sikerült elérni a „politikai célt", bemutatni ti. hogy milyen ősi magyar családnak tagja a miniszterelnök. Igazat megvallva már a névmutató készítése során sem voltam megelégedve a kivonatok szerény igényeivel, de ilyen gyorsan kétezer oklevélkivonat azóta sem látott napvilágot. Elégedetlenségemet úgy igyekeztem levezetni, hogy amikor Sinkovics István mint a Levéltári Közlemények új szerkesztője cikket kért tőlem a folyóirat 1946. évfolyama számára, a Kállay oklevéltár és néhány családi levéltár munkálatai során szerzett tapasztalataimra támaszkodva 29 éves fejjel írtam meg az első oklevélkivonatolási szabályzatot. Ebben bizonyos ifjonti túlzások voltak, s ezeket korrigálni a legközelebbi családi oklevélpublikációm (Szent-Ivány család) bevezetésében — 42 év múlva — igyekeztem korrigálni. Az oklevélkivonatolás terén szerzett újabb tapasztalataim alapján viszont arra az eredményre jutottam, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem több szabályzatra volna szükség attól függően, hogy milyen olvasói réteg fogja keresni és olvasni a kivonatokat. A Kállay-oklevéltárban való részvételt is lehetővé tevő katonai „gyöngyélet" 1944. október 15-én sajátosan változott meg. Néhány nap után téma lett a minisztériumok kitelepítése a Dunántúlra. Kiéleződött a helyzet a tekintetben, hogy ki megy az első ütemben, ki a másodikban és kik maradnak legtovább. Számomra világos volt, hogy nem megyek el Budapestről. Ebben segített az a körülmény, hogy nem tartoztam a minisztérium személyi állományába, csak oda voltam vezényelve a 11-es kórházból, amely helybenmaradó alakulat volt. November második felében a HM legénységi osztályának két főből álló visszamaradó részlegét a Honvéd utcából felköltöztették a HM várbeli főépületébe. A részleg vezetője az osztály jogásza (miniszteri osztálytanácsos) volt, beosztottja két karpaszományos őrmester, egyik jómagam. Nem voltunk munka nélkül. Alakulatához visszatérni nem tudóknak igazolást adtunk, s megjelöltük, hogy mikor és hol jelentkezzenek; behívási határidőt meghosszabbítottunk, röviden: intéztük a legénységi ügyeket. Volt egy emlékezetes esetem. Egy vezérkari tiszt személyesen kérte, hogy legénységi állományú, most bevonult honvédeket a minisztérium a másik hadtestől helyezzen át hozzájuk (vagy fordítva volt?). A feszes vigyázban előadott kérést természetesen azonnal írásba foglaltam, s az áthelyezést főnököm szó nélkül aláírta. — Éltünk azzal a lehetőséggel, hogy ismerősökkel, reménytelen helyzetben levőkkel oly módon segítsünk, hogy későbbi határidőt szabtunk meg bevonulásukra. Utolsó parancslevél-tervezetemben utasítottam magamat, hogy december (8-án?) jelentkezzem alakulatomnál a 11-es helyőrségi kórházban (ebben már volt egy hét szabadság is). Az osztályvezető ezt is aláírta és lepecsételte, s azzal búcsúzott, hogy másnap megy az osztály után. A megadott napon jelentkeztem a kórház parancsnokságán, ahol irodai beosztást kaptam otthonlakási lehetőséggel, lévén a kórház már akkor is túlzsúfolt. Karácsony másnapja után már a katonai cselekmények miatt sem lehetett hazamenni.