Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Molnár Antal: Az andocsi jezsuita misszió, 1642–1684 : adatok a hódolt Dunántúl egyháztörténetéhez / 3–31. o.

16 Közlemények tásokról szóló nagyszámú történet valójában egyetlen sémára épül: a betegek az esetek döntő többségében idegrendszeri eredetű betegségekben (epileptikus panaszok, rémálmok, látomások, üldözési mánia) szenvedtek, amelyeket sokszor valamely bűnnel vagy az eretnekséggel magyaráztak. A testi gyógyulást ilyen esetekben meg kellett előznie megtérésnek vagy a bűnbánatnak, ezután következett a betegség ördögűzéssel, imákkal, szentelt vízzel, jezsuita szentek érméivel vagy az Isten bárányát ábrázoló viaszmedálokkal történő meggyógyítása. A gyógyult betegek sokszor ajándékokkal kedveskedtek a jezsuitáknak vagy a templomnak. Az andocsi jezsuitákat messze földről felkeresték katolikus, ortodox, református és muszlim betegek. Az évkönyvek sokszor hangsúlyozzák, hogy az orvosló tevékenység jelentős mértékben növelte a misszió tekintélyét a muszlim lakosság, sőt a helyi török hatóságok előtt is.

75 Magára az andocsi búcsújárásra és a Mária-kultuszra forrásaink a már idézett 16421643. évi jelentéseken kívül mindössze kétszer utalnak. Az 1678. évi beszámoló szerint egy-egy búcsúra öt-hatezer ember is összejött a templomhoz, a törökök ámulására és méltatlankodására, hiszen szerintük még a budai pasa sem tudna annyi embert összeparancsolni, mint ahányan az andocsi atyák szavára összejönnek.

76 Hasonlóan emlékezik meg a búcsújárásokról Horváth Miklós elogiuma is, külön kiemelve, hogy a Szentszéktől búcsúkat eszközölt ki az általa helyreállított és felépített templomok számára.

77 Ezek az adatok a missziós munka jellegzetességeinek ismeretében mindenesetre elegendő bizonyítékul szolgálnak arra, hogy az andocsi Mária-kultusz és a búcsújárás a jezsuiták működése nyomán alakult ki, illetve esetleges középkori előzmények után az 1640-es évek elejétől kezdve újult fel. A templom gondozását 1716-ban a ferencesek vették át, akik ezt a meglevő hagyományt folytatták és alakították tovább a barokk kori Mária-kultusz jegyében.

78 Szintén izgalmas talányt jelent a kegyhely eredetlegendájának és a jezsuiták andocsi működésének esetleges összefüggése.

79 Az andocsi kápolnát és a kegyszobrot a legenda szerint angyalok menekítették a török hódítók vagy a reformáció elől (mindkét variáció előfordul) 1520 körül Kalocsáról Andocsra. Ezzel a hagyománnyal magyarázható, hogy Az andocsi beszámolók szinte minden esetben megemlékeznek a csodás gyógyulásokról: LA 1642. ARSI Austr. vol. 139. pag. 43-44.; LA 1643. ARSI Austr. vol. 139. pag. 294.; LA 1648. ARSI Austr. vol. 140. fol. 156r.; LA 1658. ARSI Austr. vol. 142. fol. 55r.; LA 1659. ARSI Austr. vol. 142. fol. 98v-99r. (egy Nazur bég nevű török tisztségviselő meggyógyítása); LA 1662. ARSI Austr. vol. 142. fol. 154r.; LA 1667. ÖNB Cod. 12064. pag. 33. (egy valachiai származású férfi meggyógyítása és megtérése); LA 1677. ÖNB Cod. 12074. pag. 52., 104.; LA 1678. ÖNB Cod. 12075. pag. 32.; LA 1680. ÖNB Cod. 12077. pag. 89-90. „Hoc in sacro studio famosius recoli merentur Andocinenses in Turcia missionarii, tam forti zelo pro glória Domus Domini desudantes, ut ad indulgentias eius et titularia patrocinia colenda, quinque saepe ac etiam sex millia hominum ad ecclesiam unicam convocaverint, obstupescentibus Turcarum non postremis, ac livide indignantibus, quod nec ad Supremi Budensis Vizirii mandátum tot millia capitum uno die colligi possint, quot ad verbumPatris Andocinensis congregantur." LA 1678. ÖNB Cod. 12075. pag. 8. Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtára, Kézirattár, Budapest (- ELTE EKK), Ab (= História ecclesiastica) vol. 119. pag. 50. A búcsújárással foglalkozó egyháztörténeti és néprajzi irodalom általában szintén elfogadja az andocsi kultusz törökkori eredetét. BALOGH, AllGUSTUS FLORIANUS: Beatissima Maria Mater Dei, qua Regina et Patrona Hungariarum. Agriae, 1872. 460-461.; TÜSKÉS GÁBOR: Búcsújárás a barokk kori Magyarországon a mirákulurnirodalom tükrében. Bp., 1993. 226.; BÁLINT SÁNDOR-BARNA GÁBOR: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Bp., 1994. 80., 106-107. Erre a lehetőségre már Tüskés Gábor is utalt a fentebb idézett helyen.