Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Szakály Orsolya: Hadiipar és nemesi vállakozás : a Vay Miklós-féle salétromtársaság, 1798–1856 / 129–165. o.

Szakály Orsolya: Hadiipar és nemesi vállalkozás 149 nem akarták elriasztani, az első négy évben a tőkéből folyósították ezt a „hasznot".

90 Később a kincstár bizonyult egyre rosszabb vevőnek, nagy összeggekkel (Vay 180 000 forintot említ) maradt adósa a vállalatnak. Az üzem nem egyszer hitelre termelt. A báró egy újabb bécsi útján sikeresen kicsikarta a kincstári tartozást. A társaság így 187 000 forinttal rendelkezett 1811-ben a devalváció idején. Ekkor a pénz értéke egy ötödére csökkent, a vállalat vagyona hirtelen 35 000 forintra zsugorodott és a vállalkozás kis híján tönkrement. Ezt Vayné is röviden leírta visszaemlékezéseiben, de tévesen úgy hitte, hogy a részvényesek ekkoriban kezdték kivonni tőkéjüket. Azon sopánkodott az esettel kapcsolatban, hogy már éppen kezdtek kilábalni a régi adósságokból, így viszont újabbakba keveredtek. 1813-tól ismét tudták adósságaikat törleszteni, de a bécsi kongresszus idején a császárvárosban újabb többletkiadásaik ismét megrendítették anyagi helyzetüket.

91 A debreceni salétromüzem viszonya a várossal viharos volt. 1800-ban Vay megbízásából Dercsényi János kötött szerződést a vállalkozás egy fontos részének otthont adó cívisvárossal, de utána csak panaszt hallhatunk mindkét oldalról. A város a jogtalan területfoglalásokat kifogásolta, Vay pedig azt, hogy Debrecen még magas áron sem volt hajlandó a szükséges tűzifát biztosítani. A cívódásból per, majd az uralkodóig feljutó ügy kerekedett, amelyet egy királyi döntés, majd ezt követően egy újabb, 1817-ben megkötött szerződés zárt csak le. Kisebb-nagyobb súrlódások után 1821-ben egy lerakóhely miatt újra fellángolt az ellentét.

92 Vay — saját elmondása szerint — akkor került igazi dilemmába, amikor a napóleoni háborúk lezárultával a lőporpiac beszűkült, és a nagybefektetők, tehát Auersperg gróf, Scheidlin úr és társai, Battyhány Ferenc gróf (Károly örököse), sőt bátyja, Vay József is írásban kérte vissza befektetett tőkéjét. A bárónak ekkor döntenie kellett, hogy végleg felszámolja vállalkozását vagy egymaga próbálja átvenni az egészet. Végül az utóbbi mellett döntött, és emlékezete szerint 1815-ben egyezett meg a befolyásos cégtagokkal, úgy, hogy a tőkét a kamatokkal együtt több év alatt törlesztette. 1823-ra majd minden befektetőt sikerült így kielégítenie, csupán Battyhány Ferenc grófnak volt még adósa. A Batthyány Károly által befektetett összeg (Vay emlékezete szerint 44 000, Kiss Imre főinspektor jelentése szerint 42 400 forint) mellett Vay magánemberként még további 16 000 forinttal tartozott. A teljes tartozás a devalváció után 24 000 váltóforint lett. Ezt az összeget a báró 1824-ben kezdte törleszteni, évi 2000 forinttal 12 éven keresztül, halálakor (1824) a törlesztés kötelessége fiaira hárult. Kiss Imre főinspektor elbeszéléséből azonban más kép bontakozik ki. Eszerint Vaynak már régi terve volt, hogy kizárólag saját magának szerezze meg a teljes salétromvállalatot. A pénzügyi zavarokat kihasználva, kisebb ügyeskedéssel erre ekkor lehetőség nyílott. Úgy sikerült keresztülvinnie a tervét, hogy számára kedvező formában számították át az összegeket új pénzre. Kiss Imre pedig a szakértőül felkért debreceni kereskedőházon keresztül befolyásolta a részvényesek döntését.

93 90 Főinspectoralis Relatio. 91 Vay Miklósné, i. m. 70-71. 92 ÖStA KA HKR Prot 18161 5131; 1819 I 863, 3942,

1 6846; MOL A 39 Magyar Kancellária, Acta Generaiia, 1816/9718 és 11286; 1821/9049, 14181; 1822/7241, 9035 és 10711. A városi tanácsjegyzőkönyvek alapján mutatta be ugyanezt: KOVÁCS B.: i. m. 16-30. 93 Főinspectoralis Relatio,