Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - MÁLYUSZ ELEMÉR (1898–1989) : MÁLYUSZ-EMLÉKÜLÉS, MAKÓ - Soós István: Az újkortörténész Mályusz Elemér / 188–196. o.

194 Mályusz Elemér (1898-1989) eszmetörténeti alapokról kiindulva, tanár- és tudóstársához hasonlóan, ő is mérvadónak tartotta a 19. század végi, 20. század eleji német világnézet-történet (a Geistesgeschichte) elveit a történetírásban, de Szekfuvel szemben hangsúlyozta, hogy a magyar történelem társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténetének vizsgálatát mindenképpen ki kellene egészíteni egy szociológiai jellegű megközelítéssel, ti. körültekintően és behatóan azt elemezni: hogyan vették át és ültették át magyar talajba az adott kor vezető magyar társadalmi rétegei a nyugati értékeket és kultúrjavakat, továbbá miképp kerültek ezek le később az alsóbb néprétegekbe. Mályusz különösen Szekfű reneszánsz-felfogását, illetve értelmezését vette kritika alá. Mindenekelőtt tagadta, hogy a Nyugattal ellentétben, Magyarországon már a 15. században tért hódított volna a reneszánsz. Ezt legfeljebb a 16. századról állíthatjuk, bár ez még ekkor sem kizárólagos hazánkban. Mályusz szerint Szekfű álláspontja a reneszánsz értelmezését és vizsgálatát illetően azért is elhibázott, mivel Jákob Burckhardt reneszánsz-felfogását követi, jóllehet ez akkor már túlhaladott volt, köszönhetően Huizinga újszerű kutatásainak. A periodizáción túlmenően furcsának és tarthatatlannak tartotta Mályusz Szekfűnek azt a teóriáját, amely szerint a reneszánsz és a barokk kor között Magyarországra társadalmi-művelődéstörténeti tekintetben egyfajta mozdulatlanság volt a jellemző. Idősebb pályatársával szemben viszont azt hangsúlyozta, hogy a 16. század tartható a magyar reneszánsz időszakának, a 17. század pedig az ún. nemzeti barokk korszaka. Ezt azzal magyarázta, hogy ezekben az évszázadokban a magyarság azonnal, illetve egyidejűleg reagált a különböző nyugati szellemi jelenségekre-hatásokra. Ebből az is következik, hogy a magyarságnak semmi oka nincs arra, hogy alábecsülje önmagát, hiszen jelentős kulturális értékeket teremtett. Nincs tehát arra szükség, amint azt Szekfű hirdeti, hogy az európai műveltséget, illetve annak új eredményeit csak a Habsburgok (Bécs) közvetítésével ültethettük át a magyar talajba. Mályusz határozottan vallotta, hogy a „magyarság tudatosan és egyre kisebbedő különbséggel fogadta be a nyugati szellemi áramlatokat, azaz fejlődésének üteme egyre közelebb jutott az európaihoz. Ha tehát most a katholicizmus nagy felújúlását jelentő barokkot hidegen fogadta volna, nemcsak bizonyságot tett volna amellett, hogy társadalmának katholikus fele és a klérus nem tudta saját erejéből elvégezni a reá váró munkát, hanem beismerte volna, hogy valami belső törés következtében általában képtelen az önálló magyar művelődés fejlesztésének terheit hordozni s így a XVIII. századi bécsi gyámkodást eleve szükségesnek tekinti. Ilyen zsákutcába vezeti Szekfű súlyos megállapítása, hogy a XVIXVII. században a királyságbeli (azaz magyar) lakosság műveltségében mozdulatlanságra volt kárhoztatva."

27 Mályusz — protestáns szellemiségétől is vezérelve — élesen bírálta Szekfűnek a Rákóczi-szabadságharc tolerancia-gondolatáról vallott nézeteit is. Ez nem volt újdonság Mályusz kritikáiban, hiszen már egy évvel korábban, a Rákóczi-emlékkönyvben megjelent tanulmányában is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Álláspontja szerint a magyar barokk a Rákóczi-korral lényegében lezárult, és már a 17. században az erdélyi országgyűlés, továbbá a linzi béke határozatai nyomán „megvalósult a szabad vallásgyakorlat, a modern tolerancia-gondolat teóriája Magyarországon", azaz biztosították a lelkiisme27 Magyar renaissance, magyar barokk. Budapesti Szemle, 1936. 241. köt. 704. sz. 309. Idézi ERŐS V.: i. m. 461.