Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - MÁLYUSZ ELEMÉR (1898–1989) : MÁLYUSZ-EMLÉKÜLÉS, MAKÓ - Mályusz Miklós: A Mályusz család / 167–173. o.

Mályusz Elemér (1898-1989) 173 említettem, keleti kényelmet élvezhetett majd hetven éven át. Szép bútorai, de különösen könyvei nagyon sokat jelentettek számára. Ezzel szemben embertársai róla alkotott véleménye csak akkor, ha olyanoktól származott, akikre ő adott valamit. Ilyen ember nem akadt sok. Önmagában nyugvó, teljesen magabiztos ember volt Apám, aki talán semmitől sem félt, a haláltól sem. Csak azt sajnálta, hogy a másvilágra könyveit nem viheti magával... Személyes megjelenésére, méltóságára adott, nyilvános helyen csak elegánsan öltözve jelent meg, de otthon képes volt rongyokban is járni — nem a ruha érdekelte. Voltak kedvenc ételei, de mindent megevett, amit konyhánk produkált — kivételt csak az 1943 táján öcsém által sajátkezűleg golyóvá gyúrt krumplinudli képezett. Ezt öcsém nagy felháborodására nem ette meg. Társaságára nagyon igényes volt, a butaságot semmilyen formában sem viselte el. Egyéb emberi gyengeséget azonban elnézett, mindig azt állította, hogy cselédei (igaz, hogy csak a buták!) meglopják, de ezt maga se hitte el. Ha embertársai nagyon az idegeire mentek, visszavonult a középkorba. Amúgyis azt hiszem, hogy pl. Prodavizi Ördög Miklós, aki Zsigmond korában nagy gazember lehetett, sokkal reálisabb valóság volt számára, mint mondjuk Gerő Ernő. Anyám szerint Garai nádorral jobban el tudott volna beszélgetni, mint egy-egy kortársával. Általában zárkózott volt és a szó köznapi értelmében nem volt szeretetreméltó. Mint élete végén a „Turóctól Thuróczyig" c. nagyon meleg hangú visszaemlékezésében írta, egyetlen ifjúkori barátjának hősi halála óta csak kollégái voltak, barátai, akikkel érzelmeiről beszélhetett volna, nem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem sikerült élete vége felé közel jutnom hozzá, és sikerült egy-kétszer ki is vívnom elismerését. Azt mondtam beszédem elején, hogy Apám sorsa alapjában véve szerencsésen alakult. Szerencse volt, hogy tudományos nullák, akiket még epigonoknak sem lehet nevezni, már 1945-ben megfosztották katedrájától, mert így a sors megkímélte őt a „fordulat évétől", az egyetemek 1950-es szocialista szellemben történő „átszervezésétől", a szakszervezeti és pártgyűlésektől. Legkésőbb 1950-ben úgyis kirúgták volna. A nagy zuhanás szemünkben amúgy sem jelentett erkölcsi veszteséget, már csak azért sem, mert noha nem volt katedrája, soha senkinek sem jutott eszébe őt másként szólítani, mint Professzor, esetleg méltóságos úrnak. És szerencsés volt Apám azért is, mert 91 évet megélt, noha megvolt benne is, mint apjában is az a hibás gén, amelyik atherosclerishoz vezet. Neki is megvolt minden adottsága ahhoz, hogy korán meghaljon, de rá szerencséjére a modern orvostudomány legjobb hazai képviselői vigyáztak. Ebből a 91 évből pedig hetven éven át napi tizennyolc órát áldozhatott könyvtárában hobbyjának, a történetírásnak. Nem nagy szerencse ez? Egyetlen célját nem sikerült elérnie, sose lett belőle dékán, pedig az szeretett volna lenni. Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy megint csak szerencséje volt. S szerencsés maradt halála után is, mert íme, igazolta, hogy a „senki sem próféta a saját hazájában" az ő esetében nem igaz, s hogy neve fennmarad mindaddig, amíg magyar történetírás létezik. Ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam. Utolsó szavaim szülővárosa képviselőihez szólnak. Beszédem eddig pártatlan, s talán objektív sem volt. Amit azonban most mondok, azt pártatlanul mondom: a Család hálás Makó városának ezért a szimpóziumért, ami biztos, hogy hozzájárul majd nagy fia, Mályusz Elemér személyisége és munkássága helyes értékeléséhez. Hölgyeim és uraim, köszönöm szíves figyelmüket, és kérem, nézzék el nekem germanizmusoktól hemzsegő stílusomat!