Levéltári Közlemények, 66. (1995)

Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Varga János: Szavakba kövült történelem / 183–196. o.

188 Varga János Mi e két szó mindegyikének jelentésváltozataiban egyaránt megmutatkozó tartalmi kettősség jellegzetessége? Az egyik esetben a cselekvő személy kényszert, illetőleg olyan eszközöket alkalmaz, amelyeknek a cselekvés tárgya — fizikai vagy lelki erőtlensége miatt — nem tud ellenállni, vagy pedig az a tényező, amely a cselekvő személyt az adott viselkedésre vagy magatartásra készteti, saját tehetetlenségének, azaz annak tudata vagy érzete, hogy az, akit vagy amit cselekvése érint, leküzdhetetlen fölényben van vele szemben. A másik esetben viszont a cselekvő fél nem folyamodik kényszerhez cselekvése eredményessége érdekében; nem a másik fél gyengeségét és erőtlenségét, hanem önmaga vonzó — nem taszító — tulajdonságait használja fel; illetőleg: anélkül cselekszik, hogy erre azon fél részéről, amelyre cselekvése irányul, annak akaratával ellentétes kényszerhatás indítaná. Mindez indokoltan veti fel a kérdést: a hódol-hódít igepár mindkét tagjánál megfigyelhető jelentéstartalmi kettősség nem annak következménye-e, hogy a jelentésváltozatok eltérő úton alakultak ki, vagy éppenséggel különböző forrásokra vezethetők vissza. A nyelvtudomány hivatalos álláspontja szerint a hódol-hódít szócsalád alapja a hódol, ez pedig a középfelnémet holdén igéből származott át a magyarba; a hódolból keletkezett azután, a görbül-görbít és hasonló igepárok analógiájára, a hódít szó. A holdén állítólagos jelentése: „jóindulatúvá, hajlandóvá, szolgájává, alattvalójává tesz, szolgai hűséget fogad, tisztelettel adózik". Alapszava viszont a „jóindulat, hűség, szolgálatkészség jelentésű Hulde szó. Ide sorolják még a régies Holde-t is, amelynek mai értelme: szolga, zsellér. A fentiek származékai az élő német nyelvnek Hűld, huldigen és Huldigung szavai, amelyeknek jelentése sorrendben: kegy, jóindulat, hódolat; hűséget-hódolatot kifejezni, vagy valaki-valaminek híve lenni; és végül: hódolat, hűségeskü, hűbéri eskü. Tárgyalt szócsaládunk eredetének magyarázatában azonban van valami elgondolkodtató. Az még kevésbé érdekes, bár azért mond valamit, hogy a Holdé zsellér ugyan, de nem mai értelemben, mert eredetileg — akárcsak a szláv sedlar-ból jött magyar zsellér — telepest jelöl. Fontosabb az, hogy az alapszónak tekintett Hulde a fentiek szerint csak jóindulatot, hűséget, szolgálatkészséget jelent, olyan értelme azonban, amely idézett jelentéseinek kényszerű jellegére utalna, nincsen. A holden-nek viszont már kettős tartalmat tulajdonítanak magyarázói: szerintük jelenti azt, hogy szolgává, alattvalóvá tesz, meg azt is, hogy szolgai hűséget fogad vagy adózik. Érdekes, hogy ebben az esetben az alany cselekvése, akár más, kívülálló személyre irányul, akár önmagára hat vissza, minden megkülönböztetés nélkül ugyanazon szóval fejeződik ki. Érdekes, noha a német nyelvben terjesen ismeretlen jelenség ez. Azután: a huldigen szóban, amelyet a holdén származékának tekintenek, már nincs meg e kettősség. Ezt a szót a német csak a „hódolatot, hűséget fejez ki", a „valakinek vagy valaminek a híve" funkciókban használja. Jelentésében nincs tehát semmiféle kényszerű, kényszerítő tartalomra valló, azaz olyan mozzanat, amely a cselekvő személyre azzal szemben, aki felé cselekvése irányul, kötelező erővel hatna. Érdekes továbbá, hogy a holdennek nincs olyan származéka, amely a szolgává, alattvalóvá tesz, meghódít, elfoglal, megszáll, leigáz szavaknak, tehát a magyar hódít szónak megfelelő, vagy vele akár csak rokonítható jelentéstartalmat is hordozna. A német az ilyen jellegű cselekvésfogalmakat teljesen más, illetőleg más eredetű terminus technicusokkal adja vissza. Mindez értelmezhető úgy, hogy a holdén jelentéséből mind az „alattvalóvá tesz" értelem, mind a kényszerűségre utaló tartalommozzanat a szó továbbfejlődése során tűnt el, de úgy is, hogy nem is volt benne soha! Ezek után egyebek mellett az a gondolat sem alaptalanul merülhet fel, hogy a hódolhódít igepár első tagja nem is a németből, tehát a holden-ből került át a magyarba, hanem a szó földrajzi terjedésének fordított volt az iránya, azaz a német a mi nyelvünkből kölcsönözte a maga holdén szavát. Hiszen van egy származékszavunk, a meghatározott égitestet jelentő hold, amely nagyon régi, eredete pedig még az uráli kor hó szavára vezethető