Levéltári Közlemények, 66. (1995)
Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - IRODALOM - Oborni Teréz: Archivum supplementum ad honorem Béla Kovács dedicatum. Szerk.: Bán Péter, Á. Varga László. Eger, 1993. / 249–251. o.
Irodalom 249 ARCHÍVUM SUPPLEMENTUM AD HONOREM BÉLA KOVÁCS DEDICATUM Szerk.: BÁN PÉTER, Á. VARGA LÁSZLÓ Eger, 1993. 309 p. A Heves Megyei Levéltár folyóirata, az Archívum, Supplementum kötetében köszöntötte a levéltár nyugdíjba vonult igazgatóját. A kötet tanulmányainak szerzői azok a levéltárosok, muzeológusok, történészek, akik munkatársi, sőt baráti közelségben dolgoztak Kovács Bélával a Heves és a Nógrád Megyei Levéltárban, vagy együtt tanítottak vele a Miskolci Egyetemen, és hosszú évek, évtizedek óta ismerték munkásságát, fáradhatatlan igyekezetét, amellyel az ország egyik szakmai központjává tette az egri levéltárat. A tanulmányok, forrásközlések a középkortól egészen a legutóbbi időkig ölelik föl a magyar történelmet. A kötet 17 szerző munkáját tartalmazza. Bakó Ferenc tanulmányában azt ígéri, hogy főként történeti-néprajzi és építészettörténeti szempontból elemzi a harsányi (Borsod megye) dézsmapince történetét. Ennél azonban többet nyújt az olvasó számára, hiszen a rendelkezésére álló levéltári források feldolgozásával a helytörténeti érdekességeken túlmenően jó néhány értékes megjegyzést tesz a vidék bortermelésével és az egri püspökség borgazdálkodásával kapcsolatban is. A borpince az egri püspökség tulajdonában volt, s az itteni bortermelésről már részletes adatokat tudhatunk meg Estei Hippolit egri püspök 1500—1508 közötti számadáskönyveiből. A szerző a harsányi bortermelés XVI— XVIII. századi történetét, társadalmi hátterét, a terméseredmények változását főként az Estei-féle számadáskönyv és a dézsmajegyzékek alapján rekonstruálta. A XVIII. századból fennmaradt uradalmi gazdálkodási iratok már bőségesebben tudósítanak a harsányi nagypince mellett a kisebb paraszti pincékről, azok használatának rendjéről, az épületekről, a pincék körül munkálkodó vincellérekről. Ezek a források már lehetőséget adnak néprajzi szempontú elemzésre is. A tanulmány utolsó harmadában a szerző a harsányi pincék jelenlegi állapotát írja le hagyományokra és néhány helyi lakostól beszerzett információkra alapozva. Bán Péter a tőle megszokott tudományos igénnyel elemzi azokat a változásokat, amelyek a XVII—XVIIL században a nagybirtokok igazgatásának átalakulásához vezettek. A korszak funkcionális szempontból sokoldalú nagybirtokain a birtokkormányzat szervezetének jellegzetességei többféle elemzési megközelítést tesznek lehetővé. A szerző itt az ökonómiai birtokigazgatás, struktúraváltásának folyamatát vette vizsgálat alá. A szakirodalomban ismert nézettel szemben — miszerint a magyarországi nagybirtokok irányításának struktúraváltása a XVIIL század elejére tehető —, jó néhány bizonyítékát adja annak az elgondolásának, hogy ez az átalakulás már a XVII. század elején elkezdődött, mégpedig a militáris és ökonómiai feladatok elkülönülésével, és a század végére pedig több tényező együttes hatására kialakultak a nagybirtokok kormányzatának racionalitást célzó intézményei. Ezt támasztják alá a XVII. századtól az egyes uradalmak és uradalomkomplexumok élén megjelenő új birtokigazgatási funkcionáriusok elnevezései, illetve a régebbi elnevezések tartalmának átalakulásai. Emellett ugyanekkor kezd el rendkívül fontossá válni a birtokgazdálkodás hatékonyságát dokumentáló ratiók, azaz kimutatások, jelentések megléte, azok pontos vezetése is. Ezen tüneti jelenségek mögötti okként a szerző a XVII. század gazdasági krízisének nyomását véli fölfedezni, amely miatt szigorúbb birtokigazgatási rendszabályok bevezetésére kényszerültek elsősorban az európai piacokkal szorosabb kapcsolatban lévő nyugat-magyarországi nagybirtokon. A XVIIL századi nagybirtok szakigazgatási apparátusának jellemzése után végezetül a szerző fölteszi a kérdést: beszélhetünk-e gazdaságtörténeti értelemben modernizációról a jelzett határok között. Válaszul maga a tanulmány szolgál.
