Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Kecskeméti Károly: Levéltári változások Kelet-Európában / 85–90. o.

88 Kecskeméti Károly Annak ellenére, hogy a levéltári intézmény megszervezése, illetve az inkább csak szimbolikusan létező levéltárak modernizálása még elég sok országban nem indult el, a világ levéltári térképe 1960 és 1990 között óriási változáson ment keresztül. A Tanács részt vett, általában az Unescoval együttműködve, szinte valamennyi sikeres afrikai, ázsiai és latinamerikai levéltári program kidolgozásában és megvalósításában. Nyugati levéltárosok nemegyszer szóvá is tették, hogy a Tanács túl sok energiát fektet be a harmadik világ segítésébe a fejlett országok rovására. A kapcsolatok fenntartása a szocialista országokkal nem ment nehézség nélkül, de a problémákat nem a világpolitikai krízisek okozták. A szakma nem gondolt arra, hogy hivatott lenne a világpolitikai ügyekbe testületileg beleszólni, és arra sem, hogy politikai természetű levéltáros tiltakozások pozitív eredményhez vezethetnek. Nehézségeket tehát nem a hidegháború, a puccsok, katonai expedíciók és rendfenntartási akciók okoztak. Másról volt szó, szemantikai szakadékról. „Nemzetközi szakmai együttműködés" mást jelentett oroszul és kelet-németül, mint angolul és nyugat-németül. A nemzetközi életbe beleépült a kommunista pártállamoknak az a privilégiuma, hogy a szakmai kapcsolatokat politikai megbízottak intézzék vagy legalábbis ellenőrizzék, és az is, hogy ezeket a kapcsolatokat propagandacélokra használják fel. Amennyiben a nemzetközi szervezetek ezt a játékszabályt elfogadták, tényleges együttműködésre is nyílott lehetőség. A Nemzetközi Levéltári Tanács ezt a játékszabályt elfogadta. A rendőri-politikai ellenőrzés szigora, valamint a propaganda-igény mértéke persze államonként és — egy-egy államon belül — időszakonként változott. Legkedvezőtlenebb helyzete a levéltáraknak ott volt, ahol az elsősorban politikai rendőrségi (Stasi, Securitate) funkciót ellátó belügyi tárcához tartoztak. A nemzetközi életben való részvétel persze nem csak attól függött, hogy mennyire félt a hatalom az állampolgárok külföldi utazásaitól és egyáltalán külföldiekkel való érintkezésétől. Még legalább három tényezővel kellett számolni: a levéltárak anyagi lehetőségeivel, a levéltárosok nyelvtudásával, és mint erről fentebb már szó volt, az elméleti, módszertani és technikai kérdések iránti szakmán belüli érdeklődéssel. így azután a közös sors és állami ideológia, a KGST és a varsói szerződés ellenére az egyes szocialista országok más-más intenzitással vettek részt a nemzetközi levéltári életben és hasznosították az így szerzett ismereteket és tapasztalatokat. A lényegen azonban nem tudtak ezek a kapcsolatok változtatni. Közép- és Kelet-Európa szocialista országai kimaradtak az 1960 és 1990 között végbement levéltári átalakulásból, mint ahogy kimaradtak a háború vége óta folyó óriási gazdasági és technikai fejlődésből is. A történelmi késés katasztrofálissá vált. * Magyarország különleges kiváltságos helyzetét emlegetni az európai szocializmus utolsó korszakában közhelyszámba megy. A közhely tapasztalati tényre épül még akkor is, ha tudjuk, hogy a kiváltságos helyzet díszletei mögött ott volt az egyre súlyosbodó középeurópai elmaradottság, és hogy a kedvezményekért a lakosságnak fizetni kellett, és valószínűleg még sokáig fizetnie kell. Első megközelítésre a magyar levéltárak helyzete a 70-es és 80-as években nem tűnik aggasztónak. Nem a politikai rendőrség kötelékében működtek; a levéltárosok Budapesten is, vidéken is végezhették a dolgukat, lényegében cenzúrálatlanul publikálhattak; a kutatók pedig kutathattak és a tabuktól eltekintve legfeljebb ha átlagos szigorúságú korlátozásokba ütköztek. E megnyugtató, drámamentes rutin mögött lassan halmozódtak a problémák. Levéltárak egy-két szerényebb operációtól eltekintve nem épültek, annak ellenére, hogy a dua-