Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Fügedi Erik: IV. Béla adományai és a szóbeliség / 39–52. o.

44 FÜgedi Erik Megpróbáltam a bencés és premontrei monostorok részére adott megbízásokat a hiteleshelyi működéssel összefüggésbe hozni. Itt sem volt sok sikerem, mert a jászói prépost nemcsak Abaúj megyében járt el, hanem Hontban, Zemplénben és Gömörben is.

42 Megbízatásai azt is elárulják, hogy nem kellett hiteleshelyi funkcióval rendelkezni a megbízáshoz, mert valamennyi iktatás 1245—1251 között zajlott le, Jászó pedig csak ezután, 1255-ben kapott felhatalmazást hiteleshelyi működésre.

43 Összefoglalva: a magasabb állású egyháziakat nem valamilyen határozott elv és terv szerint jelölték ki, hanem inkább az adományos társadalmi állása következtében jutottak iktatási megbízásokhoz. A későbbi fejlődésben ezek a klerikusok eltűnnek a megbízottak soraiból. Azt azonban mégis érdemes hozzáfűzni, hogy a 14. század elején, amikor a királyi ember és a hiteleshelyi tanúbizonyság (testimonium) kizárólagos formája lett az iktatásnak, akkor a káptalanok kiküldötteik rangjával az eljárásnak mindig megadták a módját. A beiktatandó személy társadalmi rangjának megfelelő tagjukat küldték ki. Széles skála állt rendelkezésükre a dignitariusoktól kezdve a prebendáriusokig. Ha nem is alkothattam tiszta képet a magasabb állású egyháziak működéséről ezen a területen, mégis külön osztályba kellett sorolnom őket a tanulmány végén közölt táblázatban, mert a szóbeliség szerepe szempontjából egészen más elbírálás alá esnek, mint a világiak. A világiak kiküldetései valamivel bonyolultabb képet mutatnak. Az önállóan iktatókat szemügyre véve erősen kidomborodik a világiak döntő fölénye, elérik az egész halmaz statisztikailag releváns többségét, a kétharmadot. A tábla beosztásában itt is megtartottam a középkori hierarchiát, külön választottam a bárókat (méltóság-, királyi- és királynéi udvari tisztségviselő), az ispánokat és az egyszerű királyi embereket, akik valószínűleg a megyékben rendelkeztek nagy vagy nagyobb tekintéllyel, akiket ezen a címen jelöltek ki — esetleg kértek fel — az iktatásra. Megjegyzem, hogy a királyi emberek számát még meg kell növelni azzal a 25 királyi emberrel, akik az oklevelek szóhasználata szerint önállóan megbízott hiteleshellyel működtek együtt. így persze a világiak még nagyobb fölénybe kerülnek, tíz iktatóból hét-nyolc volt világi. Érdemes volt a csoportokat külön-külön szemügyre venni. Mindössze 15 esetben bízott meg az uralkodó országos méltóságot az iktatással. Ennek során a nádor (1247), a tárnokmester (1245), a szlavón bán (1248, 1257,1270), az országbíró, aki ekkor egyben lovászmester is volt, az asztalnokmester (1247), a kardhordó (1257), a királynéi tárnokmester (1262, 1268) szerepel és jobb megoldás híjján ide soroltam egy udvarnokispánt is (1265).

u Megjegyzem, a valóságban ennél több országos méltóságviselő szerepel, de ha a kérdéses személy egyben megyésispánságot is viselt, az ispánokhoz soroltam őket. A vizsgált időszakban 17 olyan eset fordult elő, amikor a megyésispán egyben méltóságviselő volt. Rendszerre itt sem következtethetünk, sem területileg, sem személyileg. Egyrészt a szlavón bán kétszer is zalai birtokot statuált, másrészt ebben az időszakban sem jelentősebb 42 RA 813, ÁÚO Vü. 193; RA 836, ÁÚO ni. 189; RA 850, ÁÚO VII. 223; RA 869; RA 946, ÁÚO XI. 373. 43 RA 1062, CDS1H. 345. Töth-Szabó Pál (Turul 21/1903, 111-113) még azt hitte, hogy az 1255. évi privilégiumot megelőzőleg is folytatott a monostor hiteleshelyi működést és a privilégium kitételét ipreposito etfratribus eiusdem monasterii harte gratiam dweimus faciendam, utprivilegia et littere prepositi etfratrum monasterii eiusdem evidenter emanate ratione possessionum vendentium et ementium et universarum causa-... pro centum marás credantur... et acceptantur) úgy magyarázta, hogy az az értékhatárt emelte fel. Kumorovitz L. Bernát ezzel szemben (Turul 50/1936, 58.) ezt a kiváltságlevelet tekintette a hiteleshelyi tevékenység engedélyezésének. Kumorovitz felfogását támasztja alá, hogy az Országos Levéltár középkori gyűjteményében a legkorábbi jászói oklevél 1275-ben kelt (Dl. 107 844), a legkorábbi megbízatás pedig 1267-ből ismert (RA 1866). Nem látszik valószínűnek, hogy Jászó hiteleshelyként 1255 előtt működött volna, viszont jogos az a feltevés, hogy az egri káptalan és Lelesz közé szorult hiteleshely csak István ifjabb király korában jutott szerephez. 44 1245: RA 812, CD IVA. 380; RA 815, Kandra I. 148. - 1247: RA 849, CD IVA. 441; RA 856, ÁÚO VII. 227. — 1248: RA 882, ÁÚO VÜ. 262. - 1257: RA 1136, CD IV/2. 416; RA 1138, ÁÚO XI. 437; RA 1155, ÁÚO VII. 452; RA 1161, HO VE. 71. - 1261: RA 1270, Smiö. V. 197. - 1262: RA 1289, HO VII. 81. - 1265: RA 1489, CD ÍV/3. 313, - 1268: RA 1577, MES I. 530.