Levéltári Közlemények, 61. (1990)

Levéltári Közlemények, 61. (1990) 1–2. - Jászay Magda: Egy humanista szemben Mátyás királlyal : Callimachus Experiens / 23–41. o.

Callimachus Experíens 37 lole származik az itáliai hadjáratnak, Aquileia ostromának, Leó pápa és Attila találkozásának, végül a hun király menyegzőjének és halálának leírása is. De Jordanes adatait Callimachus még kibővítette a francia és itáliai helyi legendák anyagával is, és a humanizmus igényesebb tudományos-irodalmi mértékéhez igazodva nem elégedett meg a tények puszta elbeszélésével, mint forrásai, hanem az elmondottakat magyarázatokkal, saját megjegyzéseivel kísérte. Feltételezhető, hogy Attilája írásakor szeme előtt lebegett a magyar király alakja, akit alkalma volt személyesen megismerni magyarországi követsége idején. Annál is inkább, mert Mátyás udvarában új hirdetőkre talált a hun-magyar azonosság már Kézai krónikájában kifejezett gondolat, és ebből természetesen következett a két nép nagy uralkodóinak párhuzamba állítása. A hun-magyar kontinuitás megfogalmazását, mint a politikai propaganda eszközét, maga Mátyás király is szorgalmazta: Bonfini azt vallja, hogy az ő kívánságára kezdte a magyarok történetét a hun eseményekkel, és előadása során a hunokat a magyarok őseiként, a magyarokat a hunok leszármazottaiként emlegeti.

55 A király előző történetírója, Thuróczy pedig egyenesen párhuzamba állítja uralkodóját a híres hun fejedelemmel, mikor azt írja, hogy győzelmei ,,második Attilává" tették.

56 De a két udvari történetíró mellett más jeles kortársak is kifejezésre juttatták ezt a felfogást: Janus Pannonius egyik elégiájában ,,mi hunok"ról beszél, és Mátyás egyik követe, Vetési László is 1475-ben Sixtus pápa előtt a magyarokat hunokként emlegeti és a harcias hun király számára kér segítséget.

57 Külföldön pedig a két nép azonosságának hiedelme már a magyar kalandozások óta gyökeret vert

58

, és Callimachus kortársa, Sabellico a velencei Giovanni Emo patríciust dicsőítő hosszú költeményében Jajca város bevételéről írva, ahol Emo is résztvett mint Velence magyarországi követe, ugyancsak hun királyként emlegeti Mátyást.

59 Ez a képzettársítás azonban nem szükségszerűen rosszindulatú vagy befeketítő célzatú; különösen nem tételezhető ez fel a Mátyás kívánságára vagy környezetében készült írásokról. Mindamellett Thuróczy, míg egyrészt felsorolja Attila kiváló személyi tulajdonságait, minden szépítgetés nélkül beszámol pusztításairól is: elmondja például, hogy Burgundiában és Galliában egy sor várost tüzzel-vassal megsemmisített, és átveszi a reimsi püspök és húga, valamint Szent Orsolya és kísérői mártírhalálának történetét is. Ezzel szemben Callimachus mintha gondosan ügyelne arra, hogy kerülje az Attilára terhelő részleteket. A nyugati legendák közül csak Szent Lupus troyesi püspök esetét említi, aki elérte, hogy a hun vezér megkímélje városát, valamint egy tízgyermekes menekült asszony történetét, akit a „természettől szelídlelkű király" megszánt és megajándékozott menekülttársaival együtt. Hódító nyugati hadjáratáról írva kiemeli, hogy a Rajna felé haladva szigorú fegyelmet tartott katonái között, nehogy rossz emléket hagyjanak maguk után; mikor pedig elkerülhetetlenül rá kell térnie Attila későbbi pusztításaira, magyarázatul siet hozzáfűzni, hogy az ottani lakosság megtagadta seregétől nemcsak az élelmet, de még az átvonulást is; a gallok földjén fosztogatásai és gyújtogatásai azt célozták, hogy megrémítse és gót-római ellenfeleitől a maga oldalára fordítsa őket. A germán tungurokat is csak azért irtotta ki — állapítja meg írónk —, mert nem engedelmeskedtek felszólításának a megadásra. Ezzel indokolja az itáliai hadjárat során is egyes városok lakosságának kiirtását, hozzátéve, hogy máshol — így Trevisoban és Veronában — a meghódolt települések népének megkegyelmezett. Igazolást talál az erődített helységek lerombolására is: a sík táborokhoz szokott ember úgy vélte — írja —, hogy a városok lázadásra csábítják a polgárokat. 55 Bonfini A.: Rerum Ungaricarum decades (ed. Fógel—Iványi—Juhász). Lipsiae, 1936. decas I, lib. 2, 54. 56 Mályusz E.: A Thuróczy-krónika és forrásai. Budapest, 1967. 156. 57 Magyar Irodalomtörténeti Emlékek (Analecta Monumeníorum Hungáriáé...) (ed. Toldy F.) Budapest, 1986. 153, 160, 162. 58 Fasoli G.: Le incursioni ungare in Europa nel sec. X. Firenze, 1954. 56. 59 Sabellicus M.A.: De vetustate Aquileiensis patriae. Carmen in Utini originem. É.n., h.n. 77—91.