Levéltári Közlemények, 61. (1990)

Levéltári Közlemények, 61. (1990) 1–2. - Jászay Magda: Egy humanista szemben Mátyás királlyal : Callimachus Experiens / 23–41. o.

Callimachus Experiens 27 várát ostromolta és február 15-én el is foglalta, majd segítséget nyújtott István vajdának is a szultán Moldvába betört erői ellen. Már a hadjárat megkezdése előtt támogatásért fordult a pápához: egyrészt jelentősebb pénzsegélyt kért nagyarányúnak tervezett vállalkozásához — Moldva felmentésére 100 000 főnyi haderőt készült küldeni — másrészt sürgette Sixtust, hogy hivatalos bullákkal, kiközösítés terhe mellett tiltsa el a lengyel és cseh királyt attól, hogy — az ideiglenes fegyverszünetet megszegve — hátbatámadják, míg ő az egyetemes kereszténység védelmében a hitetlenek ellen harcol.

14 A pápa Velence szorgalmazására valóban elhatározta, hogy az itáliai papi tizedekből és egyéb jövedelmeiből 170 000 dukátot juttat a magyar királynak, és azt tervezte, hogy ezt az összeget az olasz államok hozzájárulásával 400 000-re egészíti ki; a kért bullákat pedig legátusával elküldte Mátyásnak; a legátus ezután Kázmérhoz indult.

15 A lengyel király sietett megtenni ellenlépéseit. Callimachus küldetésének bevallott célja az volt, hogy Velencét lebeszélje a tatárokkal kötendő szövetségről, a pápának pedig előadja, hogy a török ugyan békét kínál királyának, de ha a keresztény fejedelmek úgy döntenek, hogy összefognak a pogány támadó ellen, Kázmér kész csatlakozni. A pápa ugyanis összehívta az itáliai államok követeit, hogy a török veszélyről tanácskozzanak, pontosabban, hogy segélyt szavazzanak meg a magyar király háborújához. Ellenfelük ilyen erősítése azonban nem volt kívánatos a lengyelek szempontjából — még akkor sem, ha valóban a török ellen indul és Moldvában növeli meg befolyását, kiszorítva onnan az inváziós sereget. Követük valódi feladata ezért a segély megakadályozása volt — és ehhez a legcélravezetőbb utat a diplomatává előlépett humanista Mátyás hitelének lejáratásában vélte megtalálni az ügyét pártfogoló egyházfő és velencei tanács előtt. Óvatosan arra figyelmeztette hát a Signoriát, hogyha a velenceiek, vagy az olaszok együttesen valóban pénzt akarnak küldeni a magyar királynak, vigyázzanak, nehogy a kereszténység megmentésére szánt kiadást ennek pusztulására fordítsák. ,, Az a király ugyan — magyarázta árnyalt okfejtéssel — lelki nagysága, bátorsága, apja és saját sikerei miatt a legméltóbb arra, hogy rábízzák a vallás védelmét, de — zokon ne vegye — már jó ideje nagyravágyásával és birvágyával nem kevéssé elfajzott régi énjétől, és mintegy elvetve annak gondját, hogy megóvja birtokait a hitetlenektől, minden igyekezetét Csehország és Ausztria ellen fordítja; ha pedig ezek megtámadására segítséget adnak neki, ez époly helytelen, mint veszedelmes dolog, minthogy az eféle belháborúkkal a kereszténység védelmének minden értelme és lehetősége veszendőbe menne."

16 A velenceiek szokott sima ügyességükkel közvetítő megoldást találtak: azt javasolták a pápának, küldjön legátust Magyarországra, aki a segély felhasználását ellenőrizze.

17 A segélyt valóban a pápa küldötte vitte Magyarországra augusztusban a velencei követtel együtt; a király pedig rábízta, hogy közvetlenül kiossza a katonaságnak.

18 Az összeg azonban a tervezettnél lényegesen kisebbre, mintegy 70 000 aranyra zsugorodott: a többi olasz állam remélt hozzájárulása elmaradt. Nem tudni, mennyi része volt ebben Callimachus rábeszélőképességének; ő maga arra utal, hogy a hatalmas és gazdag Velence iránti irigység és gyanakvás tartotta vissza a többieket a segély megszavazásától, hiszen Mátyás törökellenes harcának támogatásával az ugyancsak hadviselő tengeri köztársaságot tehermentesítették 14 Teleki: Lm. IV. 438.; Nagy l. — Nyári A.: Magyar diplomáciai emlékek Mátyás király korából (a továbbiakban: MDE). Budapest, 1875. II. 283-84, IV. 312-16. 15 MDE, II. 295-96, 303-304, 307-312. 16 Callimachi: i.m. 58. „Regem quidem illum magnitudine animi, virtute, rebus a se et parente suo feliciter gestis dignissimum, cui tutela religionis committeretur, sed — quod bona illius venia dictum foret — per ambitionem et cupiditatem iampridem nonnihil velut a se ipso degenerasse ac prope omissa cura tuendi sua ab intídelibus conatus omnes convertisse contra Bohemiam et Austriam; quibus impugnandis si auxilia ei subministrarentur, tam iniquum esse quam perniciosum, quandoquidem eiusmodi intestinis certaminibus omnis ratio simul et facultas Christianae defensionis corrumperetur." 17 Uo. 60. 18 MDE, II. 323—24, 325.