Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben (valamint a Partiumban) a jozefinista büntetőjogi reformok előtti években / 219–321. o.

228 Hajdú Lajos Vannak természetesen olyan ítéletek is, amelyekben az Állandó Tábla vagy a szász magisztrátus nem konkrétan hivatkozik valamely törvényhelyre {illetve egyéb forrásra), hanem csak általánosságban említi meg a törvényt, ilyen a 22. sz. /orrasban közölt ítélet is. A háromszéki tábla ebben a perben ,,a rabokat elszalaszto birokról szollo" törvény alapján 500 ft-ra akarja megbüntetni porkolábját (börtönőrét), pedig az alamizsnát kolduló rab nem tőle, hanem a szék hajdújától szökött meg, az Approbáták 47. Címének szakasza viszont a rabokat szándékosan elbocsátó falusi vezetők büntetésére irányozza elő az 500 ft megfizetését (amennyiben 15 napon belül az elszalasztott személyt nem fogják be újra). Ez a módszer egyébként is gyakran előfordul ebben a korszakban: valami motoszkál az ítélőbírák fejében (akik többnyire nem jogvégzett emberek) és amikor sor kerülne a szabály alkalmazására, „emlékezetből" (törvényhely pontos megjelölése nélkül) idézik az esetre alkalmazhatónak vélt szabályokat. A bírósági gyakorlatban alkalmazott jogszabályok rövid áttekintése során meg kell még azt is említeni, hogy a Partium megyéi (és Kővár-kerület) bíróságai előtt a felek többször hivatkoznak magyar törvényekre, olyanokra, amelyeket már Erdély függetlenné válása után fogadott el Magyarország diétája, ezek tehát semmiképpen nem kötik még formailag sem a Partium büntető bíróságait. Leggyakrabban persze az 1563: XLI. te.-et idézik (ennek címe: ,,Hogy an élhetnek az emberölés elkövetői fellebbezéssel, illetve perújítással ?"), elsősorban azért, mert ez előírja: az elítélteket amíg a fellebezés vagy perújítás alapján az új ítélet meg nem születik, mindaddig „bilincsben kell tartani".

15 Ilyen volt Közép-Szolnok-ban a többedmagával halálra ítélt Pap György emberölési pere, aki a reá kirótt halálos ítélet ellen egyszerű perújítással kívánt élni. A vádló ezt ellenezte: elsősorban azért, mert az ügy summás jellegű volt, ilyen perekben pedig minden perorvoslati lehetőség kizárt. Másrészt: a vádlottakat folyamatos üldözés során, tehát elvileg és jogilag a cselekmény elkövetésének helyén fogták el; a harmadik érv az volt, hogy a vádlottak maguk is beismerték a vád tárgyává tett cselekményüket. A vád utolsó argumentuma a perújítás ellen az volt, hogy a per során a vádlottak kibocsátást nyertek (exmissio indulta sit), márpedig a Király Tábla részére kiadott Utasítás szerint ilyen esetben perújításnak helye nem lehet.

16 A vádlott (valószínűleg azonban csak ügyvédje — ez az ítélet felterjesztett szövegéből nem állapítható meg) „szívóskodott", hivatkozik arra, hogy a törvények nem zárják ki ilyen esetben a jogorvoslati lehetőséget, sőt „minthogy az életről van szó, amely minden kincsnél drágább, méginkább megengedik ezt". Az ügyvéd szerint ezen a véleményen van Bodó Mátyás is, aki ,,Praxis Criminalis" c. munkája II. Részének 12. cikkelyében azt fejtegeti, hogy „a fellebezést és a perújítást főleg kétes esetekben kell megengedni, amikor a bűncselekményt teljesen bizonyítani nem lehet, vagy amikor nehéz dönteni abban, hogy az ügyben főbenjáró vagy önkényes ítéletet kell-e hozni".

11 Hivatkozik a prókátor 15 ,,. . . donec nóvum Judicium, vei appellatio ultima deeisione finita fuerint, in vinculis teneantur". 1. §. 16 Az 1777-ben kiadott Király Táblai Instrukció 127. §-a szerint valóban nem lehet élni perújítással abban az esetben, ha a vádlott részére a bíróság már kibocsátást engedélyezett. 17 Bodó Mátyás nem ezen, hanem „Jurisprudentia Criminalis" címen kiadott nagy hatású munkájának IL Részében azonban nincs 12., hanem csak XLIX-CIV. fejezet; a mű első — perjogi — részében sem foglalkozik a szerző sehol a jogorvoslatokkal, így ezt az ügyvédi argumentációt puszta blöffnek kell tekinteni.