Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 1. - IRODALOM - Körmendy Gabriella: Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címereslevelein. Budapest, 1987 / 153–155. o.

154 Irodalom, gyarázhatunk. A 100 színes tábla mellett az 1173 heraldikai rajz is minden bizonnyal felkelti az olvasók érdeklődését. A szerző 3 fejezetre bontja munkáját: Bevezetés, Címerek 1403 — 1918 és Függelék. A Bevezetésben a címerhasználat kialakulásáról, a címereslevelek oklevéltani fejlődéséről, a címertan korszakairól, a címerkep-festészet fejlődéséről, a címerkép fő részeiről olvashatunk. A szerző hangsúlyozza a címerek megjelenésének katonai okait, a szentföldi hadjáratok, lovagi tornák szerepót. A XII. század első felére teszi a harci jelvények címerré válását, rámutat a harci jelvények és a címerek közös ós eltérő vonásaira. ír a heraldikai szabályok kialakulásáról, megemlíti Bartolus de Saxoferratot, a XIV. század elején ólt heraldikust ós munkáját. Külön kitér a magyarországi címerhasználat kialakulására: Magyarországon a XIII. században a közéletben szerepet vállaló intézmények és személyek használtak címert. Fordulat az Anjouk idején következett be a banderiális hadsereg létrejöttével. Rámutat arra, hogy a címerhasználat nem csupán a főurak kiváltsága volt, s állítása alátámasztására megemlíti a szemlekönyvi bejegyzéseket, amelyek a nápolyi hadjáratok után Itáliában zsoldos szolgálatba állt magyarok állandósult hadi jel vényeiről tanúskodnak. Az 1326-ból fennmaradt első címerre vonatkozó adománylevól — amelyben Károly Róbert még nem teljes címert, hanem csupán sisakdíszt adományoz — megjelenéséig a magyar címerfejlődóst összegezvén megállapítja: a címerhasználat kialakulását, elterjedését a hivatali működés, katonáskodás ós tornajátékok gyakorlati szükségletei hozták magukkal. Ez utóbbiakkal kapcsolatosan megemlíti, hogy a lovagság intézménye Magyarországon — gazdasági, társadalmi okok, a megváltozott haditechnika miatt — nem honosodhatott meg a XIV. században, mégis tudunk az Anjouk és Zsigmond idejében megtartott tornajátókokról. A már említett 1326-os adománylevól kapcsán tér ki a francia „cimier" és a belőle származó magyar „címer" szó eredeti jelentésére, megjelenésének első nyomaira a magyar nyelvben. További példákat is hoz sisakdíszt adományozó oklevelekre. Megemlíti azt az 1398-ból származó, s Zsigmond nevéhez fűződő első teljes címert adományozó oklevelet, amely a Csentevölgyi-család javára szól. Bővebben ismerteti az 1405-ben a Tétényi-család számára kiállított első festett címerképes oklevelet is. Ez utóbbit az I. sz. színes táblán meg is tekinthetjük. Végezetül — a magyar címerhasználat kialakulását ós fejlődését bemutatva — szól az 1400-as évek elején meginduló tömeges címeradományozásról, illetve e tömeges eímeradományozás kiváltó okairól. A címereslevelek oklevéltani fejlődésében három korszakot különít el: az első korszak tart a kezdetektől Magyarországon 1526-ig, Erdélyben Izabella királynő címeradományozásának végéig; a második 1845-ig, az első magyar nyelvű eímereslevél megjelenéséig; a harmadik korszak pedig az 1845 utáni időszakot öleli fel. Végigkíséri az oklevelek fő részeiben, nyelvében, formájában a fenti három korszakban bekövetkezett változásokat, mindenütt megemlítve az erdélyi okleveles gyakorlat esetleges eltéréseit. A címertan korszakaira is külön alfejezetet szentel. A XII—XV. századot nevezi a klasszikus vagy élő heraldika időszakának. A heraldika második korszaka a hanyatló heraldika kora, amely a XVI. század elejétől veszi kezdetét. A hanyatló heraldika korán belül Magyarországon két korszakot különít el: a XV—XVIII. századot, melynek jellemzője a heraldikai szabályok teljes figyelmen kívül hagyása, és a XIX. századot, amely meghozta a visszatérést a klasszikus heraldikára jellemző egyszerű címerekhez. Természetesen — mint azt a szerző megjegyzi — nem lehet a két korszak között éles határvonalat húzni, kivételek előfordulnak mindkét időszakban. Ennek ellenére nem a legszerencsésebb választásra vallanak a XCVII. és XCVIII. sz. színes táblákon szereplő XIX. századi címerek, melyek nem tükrözik teljes egészében a szerző fenti megállapítását. A címerkep-festészet fejlődését négy korszakra bontja: az első a kezdetektől az 1480-as évekig tart; jellemzője a kora- ós későgótikus stílus. A második korszak az olasz reneszánsz festészet hatása alatt keletkezett alkotásokat öleli fel. Erdélyben a reneszánsz hagyományok jóval tovább éltek, mint Magyarországon, az oklevelek művészi színvonala a XVII. század elejétől felfelé ívelt. 1690 — az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése — után azonban megindult a hanyatlásuk, s kezdetét vette a következő — harmadik — korszak, amelyre a barokk stílus nyomta rá a bélyegét. Magyarországon viszont már jóval előbb, 1540 után elterjedt a barokk oklevóldíszítés. A XIX. század közepétől ismét változás következett be. Az 1918-ig tartó utolsó korszakban kialakult jellegzetes címerfestési stílus a címerkép merev, stiláris kötöttségeit mutatja. A címerkóp fő részeiről szóló alfejezetben a szerző ismerteti a címerpajzs különböző formáit, különös tekintettel a magyarországi gyakorlatra: időrendben közli a Magyarországon leggyakrabban előforduló pajzsok rajzait. Ugyancsak ismerteti a pajzs-