Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

126 Varga János—Miskolczy Ambrus rium fennhatóságát. Történt ez olyan időpontban, amikor Ferdinánd még sem az említett törvényeket nem vonta vissza, sem a magyar kormányzat törvényességét nem hatálytalanította. Hiszen Lamberg szeptemberi kinevezése egyiket sem érintette, az altábornagy tragikus halálát követően Bécs újabb hivatalos ellenforradalmi fellépésére pedig csupán egy hét múlva került sor. A jegyzőkönyv, kérvény és nyilatkozat jegyeit egyképp magán viselő dokumentum, semmisnek tekintve minden vonatkozó és érvényes törvényt, egyenesen proklamálta, hogy Erdélyben is annak az osztrák alkotmánynak kell érvényesülnie, amelynek éltetésével egyébként szövege befejeződik. A román mozgalom zászlóvivői immár nyílt sisakkal léptek fel, és kibővítették azon követeléseik körét, amelyekkel Balázsfalván közvetve és hivatalosan az erdélyi polgári közegekhez fordultak. Nekik is céloztak arra, hogy az unió ügyét nem tekintik befejezettnek, és nem nyugodhatnak bele; számukra is kimondták, hogy csupán a császárnak adnak katonát; általánosságban ő előttük is hivatkoztak rá, hogy teljesítetlenek maradtak a Ferdinánd — általuk nem részletezett — és a magyar országgyűlés ígéretei; közölték azt is, hogy kívánataik elutasítása esetén közvetlenül az uralkodóhoz fordulnak. Azt azonban sem Vaynak, sem a Kormányszéknek nem fedték fel, hogy már szeptember 25-ón jegyzőkönyvbe foglalták az unió semmissé nyilvánítását, a pesti minisztérium hatóságának elvetését és a románság felfegyverzését. Arról meg végképp hallgattak, hogy titokban hozzáfogtak a nép katonai megszervezését célzó munkálatok kidolgozásához. Ezért nyugodhatott meg némileg a balázsfalviak eloszlásának hírére a királyhoz intézendő petíció tartalmát nem ismerő Vay, annak ellenére, hogy a november l-re engedélyezett gyűlés módját és feltételeit nem fogadta el a balázsfalvi gyülekezet. Úrban észak-erdélyi tevékenysége a román népet kötötte az ellenforradalomhoz, és tette annak potenciális — társadalmi és hadi — bázisává, sőt részesévé. A balázsfalvi szóvivők akciója a román nemzeti mozgalmat avatta a készülődő császári reakció szövetségesóvó, amikor a véglegesség igényével szakított a magyar kormánnyal, és deklarálta az unió hatálytalanítását. Az események ilyen tragikus alakulásában persze közrejátszott a vezető magyar politikai körök értetlensége a román mozgalommal szemben, sokféle okból eredő lassúsága a román igények elbírálásában, az a szűkmarkúság, amellyel ezen igényeket kezelték, az a részlegesség, amely tervezett engedményeiket jellemezte, és nem utolsó sorban az a nem kíméletes mód, amellyel Erdély tegnapi földesurainak és tisztviselőinek tekintélyes része a múltban, sőt még a jelenben is a néppel bánt. Másrészt az erdélyi román kívánalmak összességének teljesítése — mert a román mozgalom aligha áll meg félúton — akkora lemondást kívánt volna tőlük, amely 1848 őszén úgy lett volna egyértelmű az önfeláldozással, hogy nem vezet a forradalom táborának a bontakozó császári ellenforradalommal szemben oly szükséges erősödéséhez. Mert ha a románságnak választani kellett osztrák császár és magyar kormány között, a közelmúlt gyakorlati tapasztalatai és a körében hagyományosan kifejlődött, ám mesterségesen is alakított és irányított hangulat nem hagytak kétséget afelől, hogy a felek közül melyiknek oldalára áll. Még akkor se, ha a pesti kormány valamennyi román igény előtt meghajtja fejét. Ez azonban nem menti fel a császári ellenforradalmat és annak erdélyi végrehajtóit: az osztrákhű katonai vezetést, amely egyidejűleg tűrte el és élesztette azt az ellenszenvet, amelyet a románság — saját nemzeti elnyomásától tartva — általában a magyarsággal, főleg pedig az új Magyarország vezetőivel és annak közegeivel szemben táplált. Sőt hol cinkos szemhu-