Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

Egy prefekt halála 115 katonákból álljon össze. De ezzel sem értek célt, amit az aranyosiénál tragédia mindennél jobban bizonyított. Torda megye egyik összeíró bizottmánya Aranyoslónán akarta munkáját megkezdeni, a község azonban ellenállt. A helyszínre siető és az összeírásra új időt kitűző, gróf Thorotzkay Miklós főispánnak a falu engedelmességet ígért ugyan, de amikor a meghatározott napon ismét kiszállt magyar nemzetőrök, székely határőrök és sorezredbeli katonák fedezete mellett a bizottság, többezres — a környező helységekből összecsődült — tömeg fogadta. Szóvivői kijelentették, hogy mind az összeírást, mind a katonaság beszállásolását eltiltják és meggátolják. Többórás alkudozás kezdődött, amely alatt a sorezredbeliek visszavonultak, a lakosság pedig — nyilván ettől is bátorítva — hajthatatlannak bizonyult, sőt, megkezdte az előre összehordott kövek hajigálását a megyei megbízottakra és katonai kíséretükre. Miután ettől néhányan könynyebb sérülést szenvedtek, a székelyek türelmüket vesztették: parancs elhangzás nélkül lőttek. A szeptember 12—13-i események következménye: 9 halott és jónéhány sebesült. . . A véres lónai esemény híre egy-két nap alatt bejárta Erdélyt, és a robbanás küszöbéig izzította a hangulatot. Az összeírás megkezdése különben is kitörni készülő vulkánná alakította az egykori fejedelemség földjét. Egyébként a törvényhatóságok eljárása taktikailag nem volt a legszerencsésebb: a király — és persze a magyar kormány — nevében léptek fel, holott Erdély népe, főleg a román, csak császárt ismert. Ráadásul mellőzték a belügyminiszter azon hangsúlyozott utasítását, hogy a vonatkozó rendeletet népszerű románok közreműködésével foganatosítsák. Puchner altábornagy és tisztikara korántsem volt a lezajlott forradalmi változás barátja. Gyanították, ha az előkészületek konkrétumait egyelőre nem ismerték is, hogy Bécs ellenforradalomra készülődik. Nem álltak hát ki katonai tekintélyükkel a magyar kormány és polgári közegei mellett. Vay és a Kormányszék ilyen értelmű és ismételt felszólításait Puchner a sorkatonaság létszámának viszonylagos kicsiségére, elhelyezésének szétszórtságára és arra hivatkozva hárította el, hogy a katonaság a benne bízó néppel szemben nem lehet a polgári tisztviselők visszaéléseinek támogatója. Alattomban pedig úgy világosították fel a népet, hogy az nem köteles az újoncozást előkészítő rendeletnek engedelmeskedni. Mert a nép már az összeírok érkezésének hírére, gyakran több falu együttesen, sorra rendre küldte megbízottait a főhadparancsnoksághoz, az I. román határőrezred Orláton ós a II. román határőrezred Naszódon szókelő kormányához tanácsot kérni, hogy mitévő legyen. Az „okítás" tartalmát egyértelműen megmutatta az országos méretű ellenállás és az engedetlenség széltében-hoszszában hallatszó indoklásának egyöntetűsége. Az érintettek mindenütt azt hangoztatták, hogy a magyarok elpártoltak a császártól és ellene akarnak katonát szedni; hogy a császárjához hű románságot hatalmuk véglegesítése érdekében szándékoznak az uralkodó ellen harcba vinni; hogy a császár legyőzése után a románság teljes alávetését tervezik; hogy az összeírás is a császár tudta nélkül, sőt egyenesen annak akaratával ellentétben folyik, hiszen az uralkodó nem szentesítette a pesti nemzetgyűlés újoncállító törvényjavaslatát, ők viszont hűek a császárhoz, és csupán neki hajlandók katonát adni. Mindezen érveket részben a katonai közegektől, részben a román nemzeti mozgalom propagandistáitól kapta a lakosság. Másképpen honnét tudhatott volna a nép magyarul nem is értő, újságot egyáltalán nem olvasó többsége arról, hogy a nems*