Levéltári Közlemények, 58. (1987)

Levéltári Közlemények, 58. (1987) 1–2. - Sashegyi Oszkár: Az Országos Levéltár dolgozói a Belügyminisztérium főhatósága alatt : fogalmazók, kezelők és szolgák, 1874–1922 / 195–208. o.

200 Sashegyi Oszkár sabb büntetésben részesítette: hosszú ideig elzárta az előleléptetés lehetőségétől. Tagányi a délutáni és késő esti órákat kutatással, olvasással, írással töltötte, különmunkákat is vállalt, reggel azután nem tudott idejében felkelni és későn, néha egyáltalában nem ment hivatalába. Amikor aztán beletört a hivatali munkafegyelembe, s Pauler már előléptette volna, a sanyarú státus viszonyok ezt még hosszú évekig megakadályozták. A levéltárosok hivatali munkája két részből: a szorosabb értelemben vett levéltári munkából és bizonyos igazgatási feladatok végzéséből állt. Bár az utóbbi feladatok az előbbieket idővel sajnálatos módon háttérbe szorították, a levéltárosok profiljának kialakításában mindkét munkaterület szerepet játszott. Ha a dualizmus kori levéltáros portréját akarnánk megrajzolni, azt leginkább Tagányi Károlyról mintázhatnánk meg. Tagányi ízig-vérig entellektüel, a szó legtisztább értelmében, örök kutató, örök mozgó szelleme az emberi kultúra legtávolibb területeit is bejárta. Nem olyan céltudatos szaktudós, mint Csánki, aki egy nagy tudományos feladat (részleges) megoldásával fut be szinte szédületes karriert, annál sokkal érzékenyebb és nyugtalanabb szellem, akit nem elégít ki a puszta faktográfia, hanem a tények mögött mindenütt a mélyebb összefüggéseket keresi, és akit valami belső erő kényszerít mindig újabb felismerések felé. Az Országos Levéltárnak minden osztályán dolgozott; korában elismerten ő volt a legtájékozottabb a levéltár teljes anyagában. Különösen a kincstári levéltáraknak óriási mennyiségű iratanyagát forgatta át, amiről ma is tanúskodnak az ő kézírásával az iratokra írt feljegyzések, dátumfeloldások. Az általa készített levéltári segédletek ma is használhatók. Tudását leginkább az emberekkel való közvetlen érintkezésben kamatoztatta. A bécsi magyar történész-kört — amelyhez külső tagként számítható — ő látta el kutatásaikhoz szükséges hazai levéltári adatokkal; az Országos Levéltár kutatóit személyesen instruálta. Szekfű Gyulának és kortársainak történetírói indulásánál ott áll idősebb társként és segítőként, buzdítóként Tagányi Károly, talán nagyobb hatást gyakorolva egyikükre-másikukra egyetemi tanáraiknál. Minden új iránt fogékony szelleme támaszt nyújtott Szekfűnek, amikor a Száműzött Rákóczi-]áévt támadások kereszttüzébe került. A gazdaságtörténet problémái érdekelték egy olyan korban, amikor azokkal nálunk még csak kevesen foglalkoztak. A Gazdaságtörténelmi Szemle szerkesztőjeként az Országos Levéltár vonatkozó forrásanyagát ismertette. Csak keveset írt, de sok történetírói alkotás mögött ott állt, segítőn, bírálón és támogatón. Levéltáros volt, egész életében a levéltári forrásanyaggal dolgozott, azzal kapcsolatosak voltak tervei is, amelyek egy részét nem sikerült valóra váltania. Az egyetemmel az Országos Levéltár tisztviselőinek ebben az időszakban kevés közvetlen kapcsolata volt. Egyetemi magántanárként csak a fiatalon elhunyt, tehetséges Szalay József, valamint a Tanácsköztársaság idején az Országos Levéltárat vezető Tóth-Szabó Pál működött. Csánki Dezső 1894ben és 1897-ben, Komáromy András 1897-ben és 1909-ben egyetemi katedrákat pályáztak meg, de — mindketten bölcsészdoktorok lévén, de tanári oklevéllel nem rendelkezvén — azokat nem nyerték el. A jogi doktor Iványi Béla volt az első (és ebben az időszakban az egyetlen) levéltáros, aki (1916-ban) egyetemi katedrát kapott. Az első generáció tagjainak többsége (Jakab Elek, Óváry Lipót, Kendelényi Ferenc, Végh József, Tasnádi Nagy Gyula, Sándor János, Karlovszky