Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Pölöskei Ferenc: Tisza István. (Magyar história. Életrajzok) Bp., 1985 / 298–300. o.

Irodalom 299 mushoz és a Monarchia nagyhatalmi állásához való, még merevebb, engedménytelen ragaszkodásban kereste. Éppen amikor az állandósuló kormányválságokkal véget ért a dualizmus békés, vagy legalábbis békésnek tűnő korszaka. Tisza a felekezeti ellentétekben is a dualizmus veszélyeztetését látta. A „Ne teme­re" kezdetű enciklikáról azt tartotta, hogy a pápa ezzel „joggal idézte fel széles e világon a protestáns társadalmak jogos felháborodását", de nem hagyta említés nélkül „egyéb enciklikák protestánsellenes megállapításait" (143. p.) sem. Nem is annyira mint refor­mátus, hanem mint az ország egységéért aggódó magyar óvott az egyházpolitikai harcok­tól. ,,. . . a protestáns részről jelentkező felekezeti elfogultságot is elutasította." (144. p.) A valláserkölcsi nevelésre „soha olyan szükség nem volt, mint most, amikor a korszellem a materializmusnak ós istentagadásnak annyira kedvez. Két karddal kell e veszedelem ellen küzdeni, e két kardunk legyen a protestantizmus és katolicizmus, "-mondotta 1911­ben Ersekújvárott. Politikai pályafutásának igazán súlyos próbatételei ezután következtek. 1897-tel lejárt a kvótaegyezmény Ausztriával, s a magyar és osztrák parlamentben kitört obstruk­ció a dualizmus korában először hozta exlexbe a Monarchiát. Tisza Magyarország bizton­sága, a Monarchia fennmaradása érdekében feltétlenül szükségesnek tartotta a hadsereg fejlesztését. Az ellenzék ezt egyre fokozódó parlamenti obstrukcióval igyekezett megaka­dályozni. Tisza radikális házszabály-módosítással kívánt ezen segíteni. A módosítást ki is erőszakolta. Ám nem alkalmazta. A parlament ülései sorozatos botrányba fulladtak. Ennek csúcspontját jelezte, amikor az ellenzéki képviselők egy csoportja a parlament üléstermének bútorzatát megrongálta. Tisza úgy érezte (s a maga parlamentarisztikus szemléletének korlátai között, sőt talán még azon túl is, ebben igaza volt), nagy nemzeti katasztrófa felé tántorog az ország. Az 1905-ös januári választásokon Tisza vereséget szenvedett, felmentésére azonban csak júniusban került sor. A koalíció éveit tántoríthatatlan meggyőződéséből merített erőgyűjtésre használta. Nemzeti Munkapárt néven újjáalakult pártja 1910-ben győzelmet aratott. Ebben a király 67-es, szabadelvű politikájának elégtótelét látta. Tisza pedig úgy vélte: legfőbb célja eléré­séhez, a magyar állam egységének és a Monarchia nagyhatalmi állásának fenntartásához biztos támaszra talál a parlamentben. Pölöskei ismételten is alaposan és sokoldalúan elemzi Tisza magatartásának, pon­tosabban politikai szemléletének alapvető hibáit. Valahogy úgy volt Tisza a Monarchia létét veszélyeztető bajokkal, mint — gondolom — az orvostudomány a különböző baci­lusok, vírusok okozta betegségekkel a bacilusok, vírusok hatásmechanizmusának teljes felderítése előtt. Ahogy akkoriban e betegségeknek jobbára csak tüneteit kezelték, Tisza sem ismerte fel igazában a nemzetiségi problémák, a társadalmi, gazdasági bajok mólyen fekvő okait. Parlamentarisztikus szemléletéből folyóan a bajokon a parlamenti élet meg­rendszabályozásával, nézete szerint, megerősítésével, „egészségessé" tételével igyekezett segíteni. A parlamentarizmus nemzetfenntartó erejébe vetett hitét apja miniszterelnök­ségének viszonylagosan nyugodt időszaka érlelte meg benne. Ehhez a nézetéhez országos politikai pályafutásának kezdetétől a dualista rendszer szétesése pillanatáig rendíthetet­lenül hű maradt. A kiváló szerző nem egyszer utal Tisza egyéni és közéleti erkölcsének feddhetetlen­ségére. A két világháború között jóhiszemű hívei számára is, akik belőle nem politikai tőkét kívántak kovácsolni, elsőrenden magatartásának megalkuvást nem ismerő, követ­kezetes erkölcsisége és vasakarata volt a szinte követhetetlen mintakép. Amit egyszer kötelességének tartott, azt csaknem a megszállottságig menő hivatástudattal teljesítette. Amíg az volt a meggyőződése, hogy a Szerbiának küldendő hadüzenet olyan háborút indít el, amelyben a Monarchia s benne Magyarország magára marad, minisztertársaival szemben kötelességének tartotta a háború kirobbantását megakadályozni. Csak akkor engedett, amikor „megbizonyosodott" a szövetséges Német Birodalom feltétlen segítő készségéről. Ekkor írta Németország bécsi nagykövetének: „Nehezen határoztam el ma­gam a háborúra, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről és a Monarchia nagyságát minden erőmmel védelmezni fogom." (237. p.) Pölöskei könyve befejező részében röviden foglalkozik a Tisza-gyilkosság ügyében a húszas évek elején lefolytatott perekkel. Helyesen állapítja meg: „A szövevényes per [helyesebben: perek. K. M.] részleteit máig sok homály fedi, sőt teljes bizonyossággal a gyilkosságban résztvevők személye sem tisztázódott." (272. p.) Az ötvenes években ma­gam is foglalkoztam a Tisza-perekkel. Némi levéltári kutatás s az egykorú sajtóanyag átnézése mellett 1958-ban sikerült megtalálnom s módomban is volt elbeszélgetnem a per egyik fő vádlott jávai, Sztanykovszky Tiborral. Az idős férfit a per folyamán készült fényképfelvételek alapján azonnal felismertem. Csak haja őszült meg, arcvonásai mit sem változtak. Testileg, szellemileg friss, mozgékony volt. Két ízben is felkerestem sze­8

Next

/
Thumbnails
Contents