Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 2. - Trócsányi Zsolt: Reformok előtt : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicia és a Hofcommission, illetve Hofdeputation in Transylvanicis, Banaticis et Illyricis (1745–1751) / 189–245. o.

238 Trócsányi Zsolt ehhez a kéréshez, mert a várost eddig is örökösen kivették az uradalom jurisdictiója alól, biztosítható lakóinak ottani állandósága is, s az örökösség várhatóan más örményeket is Erzsébetvárosba fog vonzani. A pallosjog megadására vonatkozó kéréssel is egyetértettek mind az erdélyi kincstári vezetők, mind az udvari szervek, annál is inkább, mert maguk a kérvényezők is KüküllŐ megye tisztjeinek részvételével kívánták végezni az ilyen bíráskodást, amit aztán Dietterichék és az 1746. szeptember 23-i értekezlet egyaránt úgy értelmezett, hogy a büntetőperek és a nagyobb súlyú polgári perek tárgyalásába vonjanak be megyei tiszteket és más jogtudókat is. A város-által főbírájának, 12 tanácsosának és jegyzőjének kért adó- és census-mentességet illetően megoszlottak a vélemények. Az erdélyi kincstári igazgatás két vezetője a városra bízta volna; felmenti-e említett vezetőit a Cassa Provinciális-ba (az országos atZópónztárba) fizetendő terhek alól vagy sem; a kincstári censust nem tartották elengedhetőnek. A két udvari szerv utalt rá: az erzsébetvárosiak korábbi kiváltságlevele is megengedi, hogy a város saját belátása szerint segítheti az adózásban vezetőit (azaz átvállalhatja adóikat); ezen most felesleges változtatni. Abban viszont az összes véleményezők egyetértettek, hogy pecsét adható a városnak. Erzsébetváros céhprivilégiumokat kért eddig nyilván helyi szabályozással működő céheinek (elsősorban a tímár és szűcs céhnek — az erdélyi örmény iparosok ismeretesen elsősorban a bőr- és szőrmekikészítésben jeleskedtek), azzal, hogy kézműveseik kereskedhessenek az erdélyi országos és hetivásárokon, nagyban és kicsinyben. Az ebesfalvi (és egyben a szamosújvári) céhek királyi kiváltsággal való ellátását Dietterichék is hasznosnak látták, ezzel akarván elejét venni a vásárokon gyakran előforduló vitáknak, civódásoknak kiváltságos kézművesek és kiváltsággal nem rendelkező örmények között; a kereskedelem kért szabadságát is Erdély javára valónak ítélték. A Kancellária és a Hofcommission azzal csatlakozott ehhez az állásponthoz, hogy már korábbi kiváltságlevelükben is affidatiót kaptak céhek létrehozására. A város kérte, hogy erdőlése, legeltetése maradjon közös az uradalommal, annak elidegenítése esetén erről legyen megfelelő rendelkezés. Sem az országos kincstári igazgatóságnak, sem az udvari szerveknek nem volt ez ellen kifogása. A kérvény utolsó pontja meg kívánta erősíteni az ebesfalvi elöljáróknak korábbi hatóságát a magánuradalmakban lakó örmények felett, a későbbiekben ezeknek valamilyen kincstári uradalomban kívánván közös lakóhelyet. Dietterichék (nyilván az örmény népességtől vett kincstári jövedelmek emelkedését várva egy ilyen összetelepítéstől, vagy legalábbis az adminisztráció egyszerűsítését) maguk is hasznosnak találták volna, a nem Szamosújvárott vagy Erzsébetvárosban lakó örmények (a gyergyószentmiklósi, szépvizi, petelei, kantai stb. telepek) összetelepítését. Radnótot javasolták erre azzal, hogy ott vagy Erzsébetvárostól függjenek s vele adózzanak, vagy önálló községet alkossanak, a másik kettővel azonos kiváltságokkal. A Kancellária és a Hofcommission is helyeselte a szórványok összetelepítésések tervét, előbb azonban az új kincstartótól, Bornemissza Ignáctól várt jelentést arról, hogy Radnotra vagy Fogarasra történjék-e ez. Mint ismeretes: az örmény szórványok egybetelepítésére nem került sor. Erzsébetváros azonban megkapta új kiváltságlevelét, Mária Terézia ,,placet"-ja alapján.

118 118 Uo. 1746:315. A kiváltságlevél ismertetését lásd: „Az erdélyi örmények jogállása a Diploma Leopoldinum korában" c. tanulmányunkban ,,A.z örmény-magyar történelmi és kulturális kapcsolatok történetéből" e. kötetben (Jereván, 1983.).