Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Heinrich Lutz: Österreich–Ungarn und die Gründung des Deutschen Reiches. Europäische Entscheidungen 1867–1871. Frakfurt am Main, Berlin, Wien, 1979 / 125–126. o.

IRODALOM HEINEICH LUTZ: ÖSTERREICH-UNGARN UND DIE GRÜNDUNG DES DEUTSCHEN REICHES EUROPÄISCHE ENTSCHEIDUNGEN 1867-1871. Frankfurt am Main —Berlin—Wien, Propyläen Verl., 1979. 608 p. Bajorországból a bécsi egyetemre meghívott Lutz professzor adatokban, szempontokban páratlanul gazdag, a történéseket életszerű sokoldalúsággal megvilágító, amellett tömör monográfiájának középpontjában a Szászországból a Habsburg-birodalom kancellári székébe került Beust áll. Helyzetét, hovatartozását, perspektíváit felmérni kívánó historikus számára alig képzelhető szerencsésebb témaválasztás. A forradalmaktól megrázott országokból egységes birodalmat kovácsolni, hogy azt a sok kisebb-nagyobb nemzet, amelynek legtöbbjét az abszolutista uralom bizalmatlanná tett, ha nem is hazájának, de létét biztosító államnak érezze, ez volt a feladata az 1867ben birodalmi kancellárrá kinevezet Beustnak és kormányának. 1871-ben, amikor az uralkodó felmentette tisztsége alól, Beust nem kis önérzettel pillantott vissza kormányzatának öt esztendejére. Belpolitikai törekvéseit ugyan nem minden esetben kísérte siker, annál elégedettebb volt külpolitikája eredményeivel. A birodalom sajátos érdekeinek sérelme nélkül — meggyőződése szerint — elérte, hogy Európának szinte valamennyi kabinetje bizalommal van a Monarchia kormánya iránt. A bizalom légkörének kialakulását az is elősegítette, hogy a birodalom két felének parlamentje csaknem egyhangú votumával mindig magáévá tette Beust programját. A Monarchiának az ő gondjára bízott becsülete sohasem került veszélybe. A Monarchia békében ól az egész világgal, szava súllyal esik latba Európa tanácskozó asztalainál. Bismarck helytelenítette egykori ellenfele menesztését. Méltán, hisz Beust, akiben sokan egy magát túlélt világ képviselőjót látták, biztosan tartotta kezében a komplikált szerkezetű s kormányra lépésekor nehéz helyzetben levő birodalom kormánykerekét. A nemzetiségi tekintetben erősen megosztott Ausztria főképp közép- és kispolgári németjeinek radikalizálódó nacionalizmusa a politikai és szociális haladás látszatának köpenyébe burkolózott. A velük élesen szemben álló szlávok („Austroslaven") az ő szemükben reakciósok voltak. Annyival inkább, mert többnyire az udvar konzervatív ós klerikális híveivel fogtak össze, s szinte mindig a cseh feudális arisztokráciára támaszkodtak. A Német Birodalom sikereitől elkápráztatott osztrák-németeknek nem volt ellenszenves Bismarck közeledése a cári Oroszországhoz, a Bismarck-i Németországgal ugyancsak szimpatizáló magyarok ellenben szívesebben láttak volna aktív oroszellenes politikát. A németeknél közvetlenebbül érdekelte a Balkán a magyarokat, akár a cseheket is, bár ezek érdekeivel homlokegyenest ellenkező módon. A csehek ugyanis a maguk németellenességót oroszbarátsággal párosították, s a ,,közeikeleti", azaz a balkáni kérdést, amelyet Törökország bomladozása tett időszerűvé, orosz—osztrák együttműködéssel óhajtották megoldani. Ezek között az ellentmondásos feltételek között valóban nem volt könnyű megtalálni a birodalom valamennyi népével közös, egyetemes érdekeit biztosító utat. Lutz a gazdag irodalom eredményein túl szinte valamennyi, a tárgyával kapcsolatban számba jöhető levéltárnak — s ezt mi, levéltárosok külön is elismeréssel üdvözöljük — anyagát értékesítette. Anélkül, hogy a részletekbe veszett volna, a részletek remek elemzésével rekonstruálta a Habsburg-birodalom e válságos lustrumának csak nehezen kibogozható történetét. Miközben a dolgokat úgy adta elő, ahogy azok valaha voltak, bepillantást engedett történetírói műhelyének titkaiba is. Olvasmányos előadásából nem csupán a kor jellegzetes alakjai, nem csak a bonyolult összefüggések szálai bontakoznak ki, de tiszta fény vetődik e zaklatott világot irányító eszmékre is. Az egymást keresztező, etnikai, szociális, világnézeti csoportosulások kontúrjai sem mosódnak egybe Lutznál Kitűnően jellemzi az uralkodó s a mögötte meghúzódó nem-párt udvari „párt"* szerepét * Az udvari „párt" a főhercegi, arisztokrata és klerikális köröknek alig meghatározható konglomerátuma, kiegészülve a legmagasabb bürokrácia ós tisztikar tagjaival.