Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.
36 Trócaányi Zsolt Áttekintve most: miben engedett a Konferenz az erdélyi rendek követeléseinek és miben nem (nem szólva itt azokról a kormányhatóság-szervezeti és személyi kérdésekről, amelyeket már részletesen elemeztünk), megállapíthatjuk: 1742 nyarán a birodalmi vezető elit már igen magabiztosan kezelhette Erdély politikai kérdéseit. Az angol külpolitikában megtörtént a fordulat, a magyar országgyűlésen Mária Terézia is meggyőződhetett róla, hogy a magyarországi rendek nem törekednek birodalma szótrobbantására (bár ezért kérnek bizonyos, nem megfizethetetlen árat), újabb keleti háború veszélye nem fenyegetett. Ilyen körülmények között teljes mértékben (a nota-perekben való eljárás kivételével, ami nyilvánvaló politikai gesztus volt a rendek megengesztelésére és további megnyugtatására) csak jelentéktelenjtérdésekben engedett (postaügy, nemesi só, sóügyi kihágások, visszatérő fugitivusok harmincadmentessége, Közép-Szolnok és Kraszna megyei tizedek). Különleges eset volt a gubernátor helyettesítése a Gubernium elnökletében, ahol a vezető elit (Klobusiczky kinevezésével) már biztosította pozícióját. Lényegesen fontosabbak voltak azok az ügyek, amelyekben az engedmények olyan korlátozásokkal történtek, amelyek kellően biztosították az uralkodó hatalmi vagy pénzügyi érdekeit (a rendek törvényalkotási jogának elismerése, az indigenatus-taxa elengedése, eljárás a nova donatióknál, a tisztségek betöltésénél tekintet a jelölésre, a királyi tábla illetményei, az élés ára, a fiscus birtokfoglalásai, a fiscalis jószágok bérbeadása), talán még inkább azok, amelyekben (többnyire még arra sem ügyelve, hogy elfogadhatóan megindokolják a dolgot) elnapolták a döntést (Erdély területi igényei, az országgyűlés, a Gubernium és a királyi tábla székhelye, az erdélyi birtokosok Neoacquistica-követelései, a hadellátásra hitelezők évtizedek óta esedékes kielégítése, az Örmények jogállásának szabályozása, a törvényhatósági tisztek illetményei, a vasbevitel, a szabad sókereskedelem ügye). Számos kérdésben pedig a Konferenz határozottan megtagadta (vagy nem is tárgyalta) a rendek követeléseit, elsősorban hatalmi kérdésekben (a kormányhatóságok instructiójának kidolgozása, az országos főbiztosság hatásköre, a Kizingtől szerzendő elégtétel) vagy olyanokban, amelyek a tulajdonképpeni vagy bővebb értelemben vett kincstár érdekeit érintették (a székelyek adója, az ingyen krajcár, katonatiszti szállások, a katonaság túlkapásai — itt a rendek küldöttsége kimutathatóan maga engedett —, a kétszeres harmincad, a tizedbérlet-kedvezmények, a szász tizedek ügye). Az 1741—42. évi erdélyi rendi mozgalom eredménye tehát tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmi átcsoportosulás (a Kornis—Pettki—Gyulafficsoport megbuktatja Bornemisszát, elszigeteli Haller Jánost, s megszáll több fontos pozíciót), annak hozzáadásával, hogy ez bizonyos változásokkal jár a kormányhatóságok struktúrájában is. Visszaállítják a kincstartóságot (ugyanakkor megtartva az Udvari Kamara alá való rendeltségét, s lényegében az Universalbancalität erdélyi képviselőjének adva a vezető szerepet az erdélyi kincstári igazgatásban), újjászervezik az országos főszámvevőséget — ezek az intézkedések, ha valódi súlyuk lenne, az erdélyi vezető elit decentralizációs igényeinek felelnének meg. De nincs ilyen súlyuk. Van viszont annak, hogy az erdélyi udvari alkancellár most már kancellári rangot kap — ezzel lényegében legalizálódik az Erdélyi Udvari Kancelláriának az a primátusa a Gubernium felett, amely ellen az erdélyi rendek annyit hadakoztak, s amelyet Bornemissza János (a birodalmi vezető elit törekvéseivel is egy irányban haladva) a gyakorlatban már megteremtett.
