Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - IRODALOM - Major Zoltán: A Ráday Gyűjtemény évkönyve III. 1983. Bp., 1984 / 261–264. o.

262 Irodalom református egyház Ráday Gyűjteménye, amely könyvtárból, múzeumból és levéltárból áll. Keretein belül 1981-ben Egyháztörténeti Munkaközösség alakult, amelynek neves történész-tagjai 1981-ben négy, 1982-ben öt felolvasó ülést tartottak. 1956 óta tartó hoszszú szünet után 1982-ben megjelent a Gyűjtemény Évkönyvének második, majd ezt követően 1984-ben az itt ismertetésre kerülő harmadik kötete is. A kötetet hat hosszabb lélegzetű tanulmány nyitja meg. CSOMASZ TÓTH KÁLMÁN a Pápai Halottaskönyv megjelenésének körülményeivel és a benne található énekek értékelésével foglalkozik. Először ismerteti a magyar reformáció legelső, temetési énekeket is tartalmazó énekeskönyveit, majd az első önálló halottas énekgyűjteményt (1598), ezután bemutatja a XVIII. század második felében megjelenő új, a népitől elszakadó stílusirányzat rombolásait, mindezt beszédes példákkal illusztrálva: XVI. századi énekszövegeket hasonlít össze a Losontzi István 1778-ban megjelent halottaskönyvében található átdolgozott, „modernizált" szövegekkel. Az 1842-es kiadású Pápai Halottaskönyv létrejöttének körülményeit: az elvi vitákat, az énekek kiválasztását és a nyomdai munkálatok előrehaladtát a szerző a dunántúli egyházkerület közgyűlési jegyzőkönyvei alapján követi nyomon, majd néhány ének dallamát és szövegét elemzi, az irodalmi érték mellett a teológiai mondanivaló tisztaságának szempontját is figyelembe véve. Összefoglalásképpen megállapítja, hogy a hagyománytól való elszakadás idején a Pápai Halottaskönyv mérsékelten újító, a népi dallam- és szövegkincsben viszonylag keveset romboló gyűjtemény. MAKKAI LÁSZLÓ tanulmánya azt a kérdést vizsgálja, hogy a nemesi köztársaság anarchiájának megoldását hogyan képzelték el a XVI. századi Lengyelországban és Magyarországon élő kálvinista gondolkodók. A szerző a nemesi származású lengyel jogász, Modzzewski „De republica emendenda" című művét és a parasztpolgári származású Melius Juhász Péter debreceni református püspök prédikációit hasonlítja össze. A földrajzi-társadalmi különbségek ellenére is meglepő hasonlóságokat fedez fel: az országvesztő bűnök legsúlyosabbikának mindketten a törvénytelenséget tartják, elvetik az általános közbiztonságot veszélyeztető és a parasztot állati sorba taszító törvényeket és jogszokásokat; az ószövetségi törvényt, a Dekalógust akarják radikálisan érvényesíteni. Mindketten magukévá teszik az organikus-szolgálati-móltányossági államszervezet kálvinista eszményét, hangsúlyozzák a király felelősségét Isten előtt, valamint azt a tényt, hogy az uralkodót rangja és jövedelmei nem a születés, hanem a közösségnek tett szolgálat címén illetik meg. A jobbágyfelszabadítás gondolatáig egyikük sem jut el, de — Lutherrel ellentétben — élesen helytelenítik a jobbágyok személyi kiszolgáltatottságát és birtokképtelenségét. Végül a szerző röviden összefoglalja írásaik társadalmi hátterét. PÉTER KATALIN a protestáns prédikátorok és tanítók ellen 1674-ben folytatott per történetéhez szolgáltat új adalékokat ós igazít ki néhány közhelyszerű tévedést. Először három megelőző vizsgálatot elemez röviden, amelyeket a prédikátorok vallomásának meghamisítása miatt kezdeményeztek, s figyelmeztet, hogy emiatt a „nagy per" anyagát is csak alapos forráskritikával szabad vizsgálni. Ezt támasztja alá az az alapvető ellentmondás is, ami a pert megindító királyi leirat és a per anyaga között van: a leirat ugyanis a megidézettek perbehívására nem adott felhatalmazást, ami azt sugallja, hogy a prédikátorok ós tanítók nagy részét felhatalmazás nélkül fogták perbe. A szerző eloszlatja azt a tévedést, miszerint az ország összes prédikátorát és tanítóját megidézték volna, hiszen a megjelent hétszáz személlyel szemben legalább tízezer emberről lenne szó, amint becslései mutatják. Emellett felhívja a figyelmet arra is, hogy a „nagy per" nem az egyetlen, csupán záróakkordja az általa ismert 250 másiknak, és ezt sem az üldözők szándéka, hanem a perbefogottak kivételes magatartása tette emlékezetessé. Eme adalékok közlése után röviden ismerteti a ma már részleteiben is eléggé feltárt pert, a hangsúlyt új meglátásainak fényében arra helyezve, hogy a prédikátorok állhatatossága miatt a bírák kínos és szinte nevetséges helyzetbe kerültek, amely végül a gályarabságot kimondó ítélethez vezetett. MÉSZÁROS ISTVÁN a református oktatási rendszer egy speciális intézményével, az ún. partikuláris iskolák kérdéskörével foglalkozik: összefoglalja a szakirodalom eddigi megállapításait és a vizsgálódásnak új szempontokat is ad, mellyel a kutatások további irányát jelöli ki. Megvizsgálja, hogy a „partikula, partikuláris iskola" kifejezést mikor és hol használják az egykorú források, és megállapítja, hogy a mai pedagógiatörténeti fogalomnak megfelelő szóhasználatban először az 1648-as sárospataki zsinaton tűnik fel, ahol a pataki gimnáziumnak alávetett iskolákat jelölte, melyek tanáraikat a gimnázium diákjai közül hívták. Ezen iskolákban a latinos tananyagot filozófiai alapozású teológia is kiegészítette, s nemcsak tanáraik jöttek az anyaiskolából, hanem az itt tanuló diákok is az anyaiskola felé törekedtek. A fogalmat a XVIII. század folyamán sokszor használják az ország különböző pontjain, Debrecenben azonban sohasem ! Helyette a források