Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - Hajdu Lajos: A Magyar Királyi Helytartótanács Tanulmányi Bizottságának tevékenysége az 1776–1783 közötti időszakban / 145–200. o.

152 Hajdú Lajos tanácsos egy ügyiratot feldolgozott és azt tárgyalásra előkészítette (a lényeges pontok kiemelésével és döntési javaslatának megfogalmazásával), de valamilyen ok miatt az ülésen nem tudott részt venni, a kérdést egy másik tanácsos ismertette a Bizottság előtt. Ilyenkor a jegyzőkönyvi bejegyzés: referens Klobusiczky helyett Skerlecz Ferenc (loco Klobusiczky Franciscus Skerlecz). Ez minden valamirevaló testületben így történik. Az azonban már a bizottsági munka hiányosságaira utal, ez pedig gyakran előfordul, ha a jegyzőkönyv nem tünteti fel, hogy az ügynek ki volt a referense vagy a kérdést olyan tanácsos ismertette, akinek neve az ülésen jelenlevők listáján nem is szerepel. Az 1777. március 14-i ülésen így referálhatott Skerlecz Ferenc két ügyet is, holott — ha hinni lehet a jegyzőkönyvnek — az ülésen nem vett részt. Közvetve ugyancsak sokat árul el az ügyintézés színvonaláról az, hogy a protokollumokban gyakran számozatlanok vagy éppenséggel rosszul számozottak a lapok, ugyanaz az oldalszám kétszer is szerepel, ez azért is nehézségeket okoz, mert a bizottságnál valamennyi év protokollumához indexet is készítettek, hogy a munka során könnyebben előkereshetők legyenek az ügy vagy kérdés előzményei, az azokkal kapcsolatos régebbi állásfoglalások. Ugyanezt lehet mondani akkor is, ha két ülés ugyanazt a számot kapta (mint az 1782. április 19-én megtartott rendes és vegyes ülés, amely a jegyzőkönyvben egyaránt 29. sorszámmal szerepelt), vagy rosszul kötötték be a lapokat, mint 1782-ben, ahol a 730. oldalt a 779—790., ezt a 815—826. követi, csak aztán olvasható a 731. oldalon levő szöveg. {Az 1783-as protokollum 236. oldalára is a 337. következik és itt is két 23-as sorszámot kapott ülés jegyzőkönyve található.) De nemcsak technikai kérdésekben lehet tetten érni a bizottsági előadók felületességeit (vagy az adminisztráció pontatlanságait), hanem érdemi kérdésekben is. Erre egyetlen példa: uralkodói utasításra a főigazgatóknak és a budai egyetem szenátusának állást kellett foglalniuk (illetve javaslatot kellett tenniük) abban a kérdésben, hogy milyen szervek és miképpen járjanak el a diákok által elkövetett vétségek, illetve bűntettek megítélésében. Sorra érkeztek be az állásfoglalások, az elsőt (Péchy Gáborét, a kassai tankerület főigazgatójáét) július 31-én, az utolsót (jellemző, hogy ezt gróf Balassa Ferenc, a „kéznél levő" pozsonyi tankerület főigazgatója, a Tanulmányi Bizottság elnöke küldte be) november 20-án tárgyalta meg a Commissio, majd úgy döntött, hogy csak az egyetem állásfoglalásának beérkezése után összegezi az indítványokat és majd akkor fejti ki saját álláspontját. E döntésnek egyetlen szépséghibája van: az egyetem véleménye már korábban beérkezett, és azt a bizottság szeptember 1-i ülésén meg is vitatta.

20 Ez az eset egyébként a korabeli ügyintézés kórképének is tekinthető: nehezen érti meg a kutató, hogy miért volt 4 hónap differencia a főigazgató álláspontjának megfogalmazása és beküldése között — ezt azonban tetézte, hogy „elnézés" következtében hosszú hónapokkal később tudta csak javaslatát megtenni a Helytartótanács, és az ügyintézési ciklus (a javaslatok bekérésétől a döntés kiadásáig) szükségtelenül több mint egy esztendeig tartott. Az ilyen tapasztalatok indították II. Józsefet arra, hogy szarkasztikus bírálattal illesse a dikasztériumok ügyintézését, a korabeli malgovernot. A téma elemzésének lezárásaként még meg kell említeni, hogy a bizottság nem is mindig érdemelte meg a Commissio nevet, mert az elnökön (Balassán 20 Prot. 1779: 884 — 885. = a nov. 20-i állásfoglalás és 666. = a budai egyetem állásfoglalásának megtárgyalása.