Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 2. - Vörös Antal: A magyarországi bányaigazgatás szervezete, 1867–1945 / 141–225. o.

212 Vörös Antal kivéve, melyeket a társulati alapszabályzat a közgyűlés számára tartott fenn. Az igazgatói állásra a szabályzat értelmében a Pénzügyminisztérium írt ki pályázatot a társulat nevében. Ugyancsak a Pénzügyminisztérium jelölte ki a befutó jelentkezők közül azt vagy azokat, akiket érdemesnek tartott arra, hogy m. kir. bányatanácsosi rangban a társulat igazgatói legyenek. E jelöltek közül aztán a társulati közgyűlés választotta meg az igazgatót, kit aztán a minisztérium, ha az általa kijelöltek közül választották, bányatanácsossá nevezett ki. A többi tisztviselőt az igazgató javaslatára a minisztérium nevezte ki. A társulati közgyűlés hatáskörébe tartoztak az alapszabályok szerint a következő ügyek: a) A társulat évi számadását illetően a felmentés megadása, b) Az igazgatóság által benyújtott évi jelentés, üzleti tervek és költségvetés fölötti döntés, c) A tartalékalap felhasználása a pénzszükségletek fedezésére, d) Az évi osztalék vagy pótfizetés megállapítása, e) Kölcsönök felvétele, f) A szolgálati, fizetési, bér- és nyugdíj szabályok megállapítása, g) Az igazgató választása, h) Jutalmak engedélyezése vagy ingatlanok adásvétele, i) Az alapszabályzat módosítása, j) A társulat feloszlatása. Az alapszabályok még felsorolták azokat az ügyeket is, melyeket a Pénzügyminisztérium jóváhagyásával lehetett intézni. Számvevőségi tekintetben a bányamű nem a Pénzügyminisztérium, hanem a zalatnai főbányahivatal számvevősége alá tartozott. A bányahivatalokétól elütő feladatokat látták el a főbányahivatalok alatt működő sóhivatalok. A m. kir. sójövedék, vagy sóegyedárúság (sómonopólium), mint ismeretes, a magyar államnak azon kizárólagos joga, mely szerint konyhasót sem a föld mélyéből vagy felszínéről bányászat, sem sósvízekből főzés vagy párlás útján előállítani az ország területén a kincstáron kívül senkinek sem szabad. A kincstári sójövedéknél különbség volt a kincstári bányászat szervezetébe tartozó sóbányászat és sófőzés (Sóvár), valamint az attól független tengeri só előállítása között. A sóbányászat középfokú hatóságai a főbányahivatalok (Aknaszlatina, Marosújvár, Sóvár) voltak, melyeknek az ügykörét az előbbiek során ismertettük. A sóbányászatot irányító sóbányahivatalok működési körét is az ismertetett szabályok írták elő. Az aknaszlatinai és marosújvári főbányahivatalok alatt azonban úgynevezett sóhivatalok is működtek. Ezek a sóhivatalok a só szállítást és sóeladást végezték. Ha csak ez volt a feladatuk, akkor beszélhetünk tulajdonképpeni sóhivatalról. Előfordult azonban, hogy adóhivatali vagy vámhivatali teendőkre is megbízást kaptak, ez esetben egyesített adó-, vám- és sóhivataloknak nevezték őket. A tulajdonképpeni sóhivatalok közül néhány a főbányahivatalok alá volt beosztva, — így az aknaszlatinai alá a rónaszéki és sugatagj, a marosújvári alá pedig az ottani, továbbá a parajdi, tordai és vízaknai sóhivatal. Az aknaszlatinai főhivatal maga is működött mint sójövedéki hivatal, a sóvárinak pedig a pénztára volt egyben sóhivatal. A többi sóhivatal és az egyesített sóhivatalok a pénzügyigazgatóságok felügyelete alatt működtek. A kincstári bányászati számvevőségek szervezete, különösen a kiegyezést követő évtizedben, lényegesen eltért a bányaigazgatás szervezetétől. Az 1875. december 20-án kiadott 60 846 számú pénzügyminiszteri rendelet szerint a minisztérium bányászati számvevősége alá 11 számvevőség tartozott. Ezek a következő helyeken működtek: Selmecbánya, Besztercebánya, Rhonic, Diósgyőr, Szomolnok, Máramarossziget, Nagybánya, Strimbul, Kolozsvár, Vízakna, Vajdahunyad, Zalatna. A következő évtizedben azonban fokozatosan csökkentették számukat. 1884-ben már csak Selmecbányán, Kör-