Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

52 Ember Győző A rendi méltóságviselők A szűkebb Magyarország központi — udvari és országos — igazgatásának a fentiek­ben említett hatóságai és hivatalai, az alájuk rendelt és ugyancsak felsorolt területi és részben helyi hivatalokkal együtt, mind az uralkodó kormányzati szervei voltak, működésüket alapvetően az uralkodói abszolutizmus célkitűzése határozta meg. Alap­vetően, de nem kizárólagosan. Működésükben, ha nem is mindegyiküknél, nem is egy­forma mértékben és módon, rendi szempontok, a rendiség osztályérdekei is érvényesül­tek, ha másért nem, egyszerűen azért, mert tisztviselőik, elsősorban a vezető tisztségek viselői, a rendiségnek, az uralkodó osztályoknak a tagjai, egyházi és világi fő- és köz­nemesek voltak. Különösen érdekes és tanulságos a magyarországi rendiség vezetőinek, az egy ház­nagyoknak és az országbáróknak (praelati et barones) mindenkori viszonya az uralkodói hatalomhoz, e viszony alakulása, változása az ország történetének különböző korszakai­ban, e korszakok egyes szakaszaiban, így időszakunkban, 1711 és 1765 között is. Az egyháznagyok és az országbárók viszonya az uralkodói hatalomhoz több tekintetben azonosan alakult, de voltak e kétféle viszonynak eltérő vonásai is. Mind az egyháznagyok, mindpedig az országbárók függtek az uralkodótól, hiszen méltóságukat, vagy annak megerősítését, tőle nyerték. Az országbárók, tudjuk, eredeti­leg az uralkodó udvartartásának, az udvari birtokigazgatásnak a tisztviselői, magánjogi alkalmazottai voltak. A magánjogi viszony idővel közjogi jelleget nyert, az országbárók tisztségeiből országos kormányzati hatóságok és hivatalok alakultak ki. Az országbárók az egyháznagyokkal együtt alkották a királyi tanácsot, amelynek közjogi jellege ugyan­csak fokozatosan erősödött. Az uralkodó tanácsadó testülete maradt, de egyben a rendek képviseleti szerve is lett, amely a rendi érdekek védelmét vállalta mind az országgyűléseken, különösen pedig akkor, amikor az országgyűlés, a rendek teljes gyüle­kezete, nem ülésezett. A királyi tanács hozzájárulásával kiadott uralkodói rendeletek ugyanolyan jogi érvénnyel, kötelező erővel rendelkeztek, mint az országgyűlésen alko­tott törvények. A rendi dualizmus hullámzása során az uralkodói abszolutizmus megerősödésének, illetve a rendiség meggyengülésének a szakaszaiban mind a királyi tanács, mindpedig a rendi méltóságviselők, az egyháznagyok és az országbárók, kormányzati jelentősége csökkent ugyan, de többé-kevésbé módosult formában egészen a feudális viszonyok felszámolásáig fennmaradt. A rendi méltóságviselők kormányzati jelentőségének ilyen, viszonylagos csökke­nését mutató időszakot jelentettek az uralkodói abszolutizmus fokozatos erősödését hozó 1711 és 1765 közötti évek, méginkább pedig az 1765 és 1790 közöttiek, amelyekben ez az abszolutizmus felfelé irányuló fejlődésének utolsó, felvilágosultnak mondott szakaszát tette meg. A rendi méltóságviselők, az egyháznagyok és az országbárók kormányzati érvé­nyesülésének legjelentősebb területe az országgyűlés volt. Az 1711 utáni magyarországi országgyűlések munkájának áttekintésekor megállapíthatjuk, hogy a rendiség eme leg­fontosabb szervének a kormányzati szerepe 1723 után fokozatosan csökkent. Mária Terézia 1765 után, II. József pedig uralkodása egész idején, a magyarországi ország-

Next

/
Thumbnails
Contents