Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

Magyarország közigazgatása 1711—1765 15 Az ügyek intézésének, a hivatali ügymenetnek egyéb kérdéseit is részletesen szabályozták az uralkodói utasítások, amelyek a magyar kancellária működésének ezt az oldalát világítják meg a legteljesebben. Külön-külön foglalkoznak minden segédhivatali és kisegítői alkalmazotti kategória tennivalóival. A magyar kancellária státusának eme másik nagy, az ügyintézés formai feladataival foglalkozó kategóriájának keretei már az 1690-i reform során kialakultak, a későbbiek során csak egyes munkakörök alkalmazotti létszáma növekedett. A segédhivatalok közül az irattár volt a legjelentősebb. Az irattáros (registrator) egyben a kancellária által használt királyi pecséteknek az őre (sigillorum regiorum conservator), a kancelláriai kiadványok megpecsételője (sigillator), a jogbiztosító erejű kiadványok után járó díjaknak a beszedője (taxator) és végül az irattár régebbi részének, amelyet levéltárnak neveztek, a kezelője (archivi conservator) volt. Mellette már 1690-től segédirattáros (coadjutor sive adjunctus registratoris, viceregistrator) működött. A taxák pénztári kezelésének ellenőrzésére külön tisztviselőt (contrascriba, contralor) alkalmaztak, akit az 1727-esxés^ 1746-os utasítások említenek. Az 1765-i schematismusban ez az ellenőri állás nem szerepel, van viszont egy kamarai számvevő (cameralis rationum inspector), aki valószínűleg a taxák kezeléséről készült számadásokat ellenőrizte. A másik segédhivatalt a kiadó (expeditor) vezette. Ebben a hivatalban tisztázták le és postázták a kancelláriai kiadványokat. Ezt a munkát a jegyzőknek vagy esküdt jegyzőknek, avagy irodistáknak nevezett alkalmazottak (nótárius, juratus nótárius, cancellista) végezték. Számuk 1690-ben még csak 3, 1765-ben már 14 volt. Egy részük nyilván nem a kiadóhivatalban, hanem az irattárban dolgozott, sőt a tanács üléseiről készülő jegyzőkönyvek vezetőjének (protocollista) is segédkezett, akit az 1726-i utasítás említ. Iktatóhivatala ebben az időben még nem volt a kancelláriának, a szám szerinti iktatást csak 1770-ben vezették be. A fogalmazói állást (concipista) már az 1690-i utasítás említi, 1765-ben is csak 1 fogalmazója volt a kancelláriának, aki valószínűleg a kiadványok fogalmazványait készítő titkároknak segédkezett, de lehet, hogy a segédhivatalokban is szerepe volt. Kapusa (janitor) már 1690-ben volt a kancelláriának, az 1765-i Schematismus egy helyettes kapust (vicejanitor) is említ. A fűtő (calefaeter) egyben a kancellária házi szolgája (cancellariae administer, famulus) is volt. Időszakunk végén, 1765-ben összesen 37 alkalmazottja volt a magyar kancelláriának, ebből 15 a fogalmazói, az érdemi ügyintézői kategóriába tartozott, 22-en az ügymenet formai jellegű feladatait végezték. Nagynak ez a szám még akkor sem lenne tekinthető, ha az udvarban működő ágenseket is hozzászámítanék, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kancelláriához, illetve az uralkodóhoz forduló személyek beadványait a szokásos hivatalos formába öntsék, amivel mind az ügyfeleknek, mind a kancelláriának segítségére voltak. Számuk 1765-ben 9 volt. Története még megíratlan lévén, nem tudunk a magyar kancellária 1711 és 1765 közötti működéséről kellően megalapozott véleményt mondani. A magyarországi országgyűlések az ország kormányzatában döntő, az uralkodói udvarban kizárólagos szerepet szántak neki. Ezt a szerepet betölteni nem tudta. Az uralkodók, amikor magyar ügyekben döntöttek, amikor magyar politikájukat kialakították, a magyar