Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Kállay István: A nemesi közbirtokosság / 101–147. o.

A nemesi közbirtokosság 125 is. 1841-ben a közuradalmi pénztárból fizették ki a 825 Ft-os országgyűlési taksát. Kérték a megyét, hogy minden esetben, ha a megyei birtokosokra valamely költséget vetnek ki, erről a közuradalmat külön értesítsék. Ui. az történt, hogy a közföldesuraságnak már 20 éve 50 000 Ft-ra értékelt jövedelmét az esetben — minden megkérdezés nélkül — a megye 60 000 Ft-ra vette fel.

103 3. Utak, hidak fenntartása Számos út és híd volt a közbirtokosság gondozásában, hiszen az országos és megyei utak kivételével a területén fekvő összes utat, hidat fenn kellett tartania. 1817-ben pl. a vármegye megkereste az abonyi compossessoratust, hogy a ceglédi, abonyi és tószegi kaszálókon a Tiszába vezető csatorna építéséhez járuljon hozzá: ahol a csatorna utat vág, oda az uradalom építsen hidat. A közgyűlés — „mivel a csatorna az uradalomnak nagy hasznára lesz" — elvállalta. 1821-ben a paládicsi réten és Tószegen maga az uradalom ásatott csatornát, mivel a rét partja magasabban feküdt, mint a Tisza és így a kiáradt víz nem tudott visszafolyni. A paládicsi pusztát az uradalomból felmérették és minden szükséges utat kijelöltek, „hogy ki-ki a maga részébe bemehessen"- Előfordult, hogy a kancellária a vármegyével közösen kérte valamelyik országos út helyreállítását. Az útépítés és javítás gyakran nem találkozott valamennyi közbirtokos tetszésével.

104 4. Céh ügy A közbirtokossági falvak-és mezővárosok közművesei céhekbe tömörültek. Ezeket — az országos gyakorlatnak megfelelően — a közbirtokosság felügyelte. 1822-ben pl. az abonyi takácsmesterek mutatták be kiváltságlevelüket a kisgyűlésnek. Kérték az uradalmat, hogy a céhen kívüli takácsokat kényszerítse a céhbe. A közbirtokos urak ezt ugyan nem tartották igazságosnak, mégis nyomást gyakoroltak rájuk a belépés érdekében. A következő évben a kovácsok, asztalosok és lakatosok szerveződtek - a kisgyűlés engedélyével — céhbe. A kézműveseket összehívták és megkérdezték, hogy hányan akarnak beállni. Ezeket összeírták, a fődirektor jelentést tett róla és az uraság (vagyis a közbirtokos urak) megadta az engedélyt. A céhbe való felvétel, a mesterség gyakorlásának az engedélyezése tehát közbirtokossági tárgykör volt, a letelepedést a közbirtokosok — ki-ki a maga részében — egyénenként engedélyezték. A céhek élére a közgyűlés céhbiztost állított. Ez lehetett a falusi jegyző vagy egy uradalmi tiszt (pl. a kasznár). A közbirtokosságok próbálkoztak kézműves árszabással (limitatio) is, annak ellenére, hogy ezt az 1659: LXXI. te. egyértelműen a vármegye hatáskörébe utalta.

1 os I03

Uo. 1822. dec. 1. No. 1.; 1841. mára 21. No. 24. 104

Uo. 1817. jan. 19. No. 1.; 1821. máj. 27. No. 7.; 1822. ápr. 25. No. 1.; máj. 5. No. L, 4. 105

Uo. 1822. szept. 8. No. 10., 1823. máj. 4. No. 5.; 1824. febr. 4. No. 12.; 1836. ápr. 24. No. 36, 45.