Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)

Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - IRODALOM - Katus László: Lajos Lukács: The Vatican and Hungary 1846–1878. Reports and correspondence on Hungary of the Apostolic Nuncios of Vienna. Budapest, 1981 / 335–338. o.

Irodalom 337 kifinomult taktikai érzékkel rendelkező diplomáciai szolgálatának tagjai voltak, s egy közel kétezer éves nemzetközi intézmény egyetemes érdekeit képviselték, jelentéseik azonban — természetszerűen — magukon viselik egyéniségük, sajátos vérmérsékletük és látásmódjuk bélyegét is. A higgadt, józan, a jelenségeket éles szemmel megfigyelő, s azokról kiegyensúlyozott, tárgyilagos ítéletet alkotó Prelá Michele Viale (1845-1856) után Antonino De Luca (1856-1863) jelentéseiben sokkal inkább megmutatkoznak személyes rokon- és ellenszenvei, elfogultságai, s javaslatait a problémákat szélesebb perspektívából, józan mérlegelésével megítélő pápai államtitkár, Giacomo Antonelli (1848-1876) nem egyszer teszi „ad acta" vagy éppen utasítja el. Utóda, Antoniacci Mariano Falcinelli (1863-1874) különösen szolgálata első éveiben - jóval hajlékonyabban, rugalmasabban, s a gyorsan változó belpolitikai helyzethez való alkalmazkodás készségével képviseli a vatikáni politika speciális szempontjait és érdekeit. A korszak utolsó nunciusa, Ludovico Jakobini (1874-1880) ismét az óvatos, higgadtan mérlegelő diplomaták fajtájából való, aki a Vatikán számára egyre kedvezőtlenebbé váló külés belpolitikai helyzetben körültekintően keresi az apró pozíciójavító lépések lehetőségét. Viale nuncius figyelme az 1848-as forradalmak idején elsősorban a német kérdés felé fordult, az 1850-es években azonban gyakran látogatott Magyarországra, s jelentései számos találó megfigyelést, érdekes kritikai észrevételt tartalmaznak az itteni politikai, társadalmi és nemzetiségi viszonyokra vonatkozóan. Az ő működése idején ment végbe a jozefinizmus egyházpolitikai rendszerének a felszámolása, s az ő irányítása alatt történt az 1855-ös konkordátum előkészítése és tető alá hozása, amelyre vonatkozóan a kötet sok érdekes dokumentumot hoz. Ez volt a Szentszék utolsó jelentős diplomáciai sikere ezekben az évtizedekben, bár ennek érdekében is engednie kellett eredeti kívánságai és igényei egy részéből. A konkordátum gyakorlati megvalósítása, az életbe való átültetése egyre több gondot okozott Viale utódainak, hiszen a rendszer, amellyel a konkordátumot megkötötték, egyre mélyebb válságba jutott, az 1860-as években előretörő liberális irányzatok pedig nem titkolták, hogy egészen más alapokon kívánják rendezni az állam és a katolikus egyház viszonyát. A neoabszolutizmus 1859-től kibontakozó válsága idején a nunciusok figyelme a szorosan vett egyházpolitikai kérdésekről az általánosabb politikai kérdések felé fordult. A magyar főpapok politikai szereplését nem nézték jó szemmel. A nunciusok általában nem voltak túl pozitív véleménnyel a magyar magas klérusról; úgy látták, hogy érdeklődésüket túlságosan lekötik a hatalmi és az anyagi kérdések, s ezért elhanyagolják lelkipásztori feladataikat, a belső egyházépítés munkáját. Különösen De Luca került ismételten összeütközésbe a magyar püspökökkel, s közülük egyesek ellen eljárást is javasolt. De Luca különben sem rokonszenvezett a magyar nemzeti mozgalommal, s elítélte az abban szerepet vállaló papokat. Falcinelli már jóval rugalmasabban kezelte ezeket a kérdéseket, jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar konzervatívokkal, s a kibontakozás irányában igyekezett befolyásolni a Monarchia belpolitikai fejleményeit. Közvetve szerepe volt Schmerling megbuktatásában, támogatta Belcredi konzervatív föderálisra kísérletét, s midőn kudarcot vallott, s a dualista koncepció kerekedett felül, igyekezett alkalmazkodni a kiegyezés után kialakult helyzethez, jóllehet a Monarchia két felében megalakult liberális kormányok aggodalommal töltötték el. A kiegyezés után a bécsi nunciusok igen nehéz és kényes helyzetbe kerültek, ök is látták, hogy a Monarchia gyökeresen megváltozott belpolitikai viszonyai között csak új módszerekkel, rugalmasabb taktikával lehet megvédeni, illetve érvényesíteni az egyház érdekeit, Róma politikai magatartása viszont ugyanekkor egyre merevebbé és intranzigensebbé vált. A konkordátum ^fenntartásáról a Monarchia egyik államában sem lehetett szó többé. A kiegyezés után a nunciusok főleg az új magyar kormányoktól féltették az Egyház történeti előjogait és kiváltságait, hiszen e kormányokban protestánsok is szép számmal helyet kaptak. Meglepő, hogy mily elutasító gyanakvással figyelték a magyarországi liberális katolicizmus olyan kimagasló képviselőinek a tevékenységét, mint pl. Eötvös József volt. Mindenáron azt igyekeztek elérni, hogy a király főkegyúri jogainak gyakorlása ne kerüljön át a magyar kultuszminisztérium kezébe. A konkordátumban megerősített egyházpolitikai rendszert igazán erőteljes támadás azonban nem Magyarországon, hanem Ausztriában érte, ahol olyan egyházpolitikai törvények meghozatalára is sor került, amelyeket Rómában nagyon sérelmeztek. Magyarországon viszont egyfajta hallgatólagos kompromisszum alakult ki a kormányok és az egyházak között atekintetben, hogy a kényes egyházpolitikai kérdések felvetését és feszegetését mindkét fél kerüli. Az első vatikáni zsinattal, illetve a pápai tévedhetetlenség dogmájának kihirdetésével kapcsolatos viharok is ilyen hallgatólagos kompromisszum alapján ültek el, s hasonló megfontolásokból kerültek le a napirendről a katolikus autonómiával kapcsolatos tervek is. IX. Pius élete vége felé maga is látta, hogy 22 Levéltári Közlemények 1980-81