Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.

240 FALLENBÜCHL ZOLTÁN Sokkal később, 1750—1770 körül, mikor már a sóhivatalnokság az egész ország területén kiegyenlítettebb képet mutat, az egykori inspektorátus területén találkozni néhány olyan sókerülői családdal, amelyben a foglalkozás apáról fiúra öröklődik és észrevehetően társadalmilag megkülönböztetett tiszteletet élvez a lakosság részéről. Mindez arra figyelmeztet: mennyire nehéz egységesen nyüatkozni a sóhivatalnokság társadalmi státusáról, amely országszerte igen eltérő képet mutat. A sóügy kishivatalnokai A hivatalnokság hierarchiájában fontos kérdés volt a mázsalegények vagy mázsaszolgák helyzete. A sóhivatalokban szolgálatot teljesítő mázsaszolgák (ponderum famuli, Waag-Knechte) nevük ellenére nem számíthatók a segédszemélyzethez, hanem a tisztviselők sorába tartoztak. A mázsaszolga rendszerint fiatal ember, és a legtöbb só tisztviselő ebben a minőségben is kezdi a szolgálatát, azután idővel, kauciónak való pénzösszeg összegyűjtésével, olykor, hosszabb szolgálata miatt, anélkül is — ez különösen a XVIII. század első felében gyakori — előlép előbb mázsamesterré, majd ellenőrré vagy ellenőrző mázsamesterré és végül sópénztárossá, perceptorrá vagy sóelosztóvá, distractorrá, ami a helyi hivatalban elérhető legmagasabb rang. A mázsaszolgák között találunk nemesi — elsősorban német nemesi — származásúakat, katonatisztek, hivatalnokok fiait, de találunk polgári, hivatalnok, kereskedő, iparos és hivatásos katonai családokból származó embereket is. A mázsaszolga feladata elsősorban nem a sókockák, sótömbök rakodása - ezt elvégzik a hajdúk és a fuvarosok — hanem legfőképpen a nyilvántartás, az ellenőrzés, ami írásbeli és számadási ismereteket kíván. Bár az ügyvitel a legtöbb helyen német nyelvű, latinul is kell értenie s ismernie kell a hivatal székhelyén dívó nyelveket. Mindebből következik, amit a hivatali instrukciók is alátámasztanak, hogy a mázsaszolga: tisztviselő, bár szerény beosztású. Rendszerint többkevesebb osztályt végzett a latint tanító gimnáziumból, bár a bizonyítvány itt nem előfeltétel. A fő: az adminisztratív gyakorlat, amit praxis útján lehet megszerezni. Az állás nyitott jellegéből következik, hogy előkelőbb, képzettebb emberek számára ez a kezdőfok, de lehet régen szolgáló, egyszerű emberek, például hajdúk számára hosszú szolgálatuk és érdemes pályafutásuk betetőződése: tisztviselői munkakörbe kerülés is. E réteg tehát nem homogén, de kétségtelenül hivatalnoki jellegű. Nem minden sóhivatalnál egyforma a társadalmi állásuk és funkciójuk: néhol, ahol nincs ellenőr, gyakran ellenőri funkciót is betöltenek (contralorisans ponderum famulus), vagy a vezető sótisztviselő teljes értékű helyettesei - másutt szerepük alárendelt, néha a közvetlen felettesükkel magánjogi kapcsolat fűzi össze őket, tehát annak alkalmazottai. Általában a mázsaszolga kinevezett királyi hivatalnok - a Magyar Kamara alatti időszakban azonban gyakran a Kamara tanácsától, a sóügyi igazgatótól kapja kinevezési dekrétumát, s nem magától az uralkodótól. Azt lehetne némi túlzással mondani: a Magyar Kamara alatt némileg — úgy tűnik romlott a mázsaszolgák hivatalnoki és társadalmi helyzete, noha a „ponderum famulus" megjelölést az 1760-as évektől kezdve egyre sűrűbben váltja fel — ugyanarra a munkakörre nézve — a „ponderator", azaz mázsáló név, a „szolga" szó tehát kimarad. A mázsaszolgai állásban természetesen meg is lehetett rekedni. Ennek a korábbi időszakban jobbára az előlépési lehetőség hiánya volt az oka. Míg kevés a sóhivatal, kevés a megürülő állás is.