Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)

Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Jakó Zsigmond: Irás, könyv, értelmiség. (Tanulmányok Erdély történelméhez) Bukarest, 1976 / 284–288. o.

Irodalom 287 megvilágítani nem lehet. Azoknak a levéltáraknak sorában, amelyek a kisemberek életének mindennapjairól őriztek meg adatokat, fontos helyet foglalnak el az egyházi archívumok. Jakó egy kitűnő tanulmányt szentel az erdélyi református egyházi levéltárak történetének, ül. az egyházi levéltárvédelem kérdéseinek. A korai századok kezdetleges viszonyainak alapos elemzése után pontosan nyomon követi az utat, amelyen a református vallású rendi hivatalnokok korszerű ügykezelési gyakorlata és iratvédelmi módszerei jól-rosszul meghonosodtak a református egyház levéltáraiban is. A XIX. század első felében Tunyogi Csapó József, a kiváló főconsistoriumi secretarius, későbbi jogtanár munkaterve alapján sikerült a Fő Consistorium levéltárát korszerűen működő regisztratúrává fejleszteni. A múlt századvégi és e századeleji, überaus nemzedék ahistorikus szemlélete azonban nem kedvezett a levéltáraknak. A református levéltárak hanyatlását a harmincas évek reformkísérletei sem tudták megállítani. Döntő fordulatot hozott a Szabó István debreceni professzor tollából 1941-ben megjelent Levéltári Útmutató, amelynek korszerű alapelveit következetesen alkalmazták az erdélyi református levéltárak is. Ennek volt következménye, hogy a második világháború után a romániai református egyház mindenkit megelőzve, elsőnek léptethetett életbe egységes elveken nyugvó, korszerű rendszert levéltári anyagának megóvására és tudományos használatának biztosítására. Az állam által jóváhagyott, 1948-as levéltári szabályrendelet a legmodernebb archivisztikai elveken alapszik. Jelentős tény, hogy a levéltárak működésével kapcsolatos intézkedéseken kívül gondoskodott a levéltárak kezelőinek szakképesítéséről is. Az egyházkerületi levéltárosoktól főiskolai végzettséget és az állami levéltárosokéval egyenrangú szakképzettséget kívánt. (A kötet egy másik szép, levéltári tárgyú tanulmánya, „Viser Lipót értekezése a megyei levéltárak lajstromozásáról 1785-bó'l", a Levéltári Közlemények 1958. évi folyamában jelent meg. Ezért itt róla külön szólni nem szükséges.) A gyűjteményes kötet nagyobbik felében a könyv, könyvtárak és könyvnyomtatás történetével foglalkozó tanulmányok olvashatók. Bármennyire is vonzó lenne ezeknek az élvezetesen megírt, színes, sokszor izgalmas tanulmányoknak részletes elemzése, meg kell elégednem néhány utalással gazdag tartalmukra. Mint az írásbeliséggel, a levéltárakkal foglalkozó tanulmányait, Jakónak könyv- és könyvtártörténeti értekezéseit is mély társadalomtörténeti megalapozottság jellemzi. A szerző érdeklődésének középpontjában itt is a feudalizmuskori értelmiség áll, s az, hogy mi volt a viszonya ennek az értelmiségnek a könyvtárakhoz. Első tanulmánya, amely Várad helyét jelöli ki a középkori könyvtártörténetben, a legrégibb időkig megy vissza. Számbaveszi a különböző rendek kulturális igényeit, a kolostori könyvtárakat. Helyi adatok hiányában külföldi analógiák alapján igyekszik tisztázni, miképp elégítették ki ezeket az igényeket a váradi könyvtárak. A legmagasabb rendű értelmiségi munka, mint általában, így Váradon is, a domonkosok körében folyt. Nem csoda, ha éppen a domonkos könyvtárak rendjét, a könyvtárosok teendőit szabályozták a legkorábban és a legrészletesebben (a domonkosok 1284. évi budai nagykáptalanj án). Igen érdekes az, amit Jakó a székesegyházi könyvtárról, püspökök és kanonokok személyi gyűjteményeiről, kivált Vitéz Jánosnak a legműveltebb kortársak által is megcsodált könytáráról ír. A könyvtárnak a magas értelmiség életében betöltött szerepét mi sem világítja meg jobban, mint az a sok apró intimitás, amely könyveihez fűződő kapcsolatairól fennmaradt. Jakó tanulmányának befejező részében sorra elevenednek meg a középkorvég főpapi és kanonoki könyvtárai, egy-egy színes arcképvázlatban villantván fel tulajdonosaik jellegzetes vonásait is. Következő értekezésében azt a több évszázados hagyományt teszi kritikája tárgyává, amely Mátyás könyvtára egy részének Erdélybe kerüléséről élt a közvéleményben. Vizsgálódásainak eredménye, hogy a valóságban másképp festett a szétszóródó Corvinák és Erdély kapcsolata, mint azt a tiszteletreméltó hagyomány kiszínezte. „Szeben latin betűs könyvnyomtatása a XVI. században" című tanulmányában gondos forráselemzésseljut arra a megállapításra Jakó, hogy Szeben nyomdája a XVI. század végén több magyar nyelvű könyvet nyomtatott, mint németet. Alkalmasint azért, mert az erdélyi reformátusok, nem rendelkezvén saját nyomdával, az antitrinitáriusokkal folytatott vitáikban szívesebben fordultak a szebeni lutheránusok műhelyéhez, mint akár az unitáriussá lett Heltai, vagy hitsorsosaik debreceni nyomdájához. Kétségtelen, hogy a román-német s a magyar-német kulturális kapcsolatok történetében nevezetes szerepet játszó officina története tovább kutatásra érdemes. Két nagyon szép tanulmány tárgya a nagyenyedi Bethlen kollégium könyvtárának története. Kifejező hasonlattal élve mondja Jakó, hogy a kodikológusoknak valóságos hajtóvadászatot kell rendezniök egy-egy régi könyvgyűjtemény szétszóródott darabjai után. Ilyen, hajtóvadászatnak is beillő,