Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)

Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Jakó Zsigmond: Irás, könyv, értelmiség. (Tanulmányok Erdély történelméhez) Bukarest, 1976 / 284–288. o.

Irodalom 285 módszerrel fejtegető értekezéseit tiszta, világos stílus, olvasmányosság jellemzi. Elsőrenden azért, mert mindig pontosan körvonalazott fogalmakkal dolgozik, sohasem feledkezvén meg arról, hogy azok tartalma, funkciója korokhoz kötött. A történelmi segédtudományok (Jakónál alaptudományok) legmodernebb értelmezéséből kiinduló előadása századokat fog át és kitekint egész Európára, báltérben, időben nagy átmérőjű lencséjének gyújtópontját szűkebb hazájára, Erdélyre irányítja. Az egyetemes művelődéstörténelmi kérdésnek, hogy miképp nőtt bele a laikus társadalom az értelmiségi munkakörökbe és miképp állította a szellemi foglalkozásokat világi célok szolgálatába, Kelet-Európára szűkített vizsgálata nagy nehézségekbe ütközik. Itt ui. a társadalmi-gazdasági fejlődés lelassulása vontatottá tette az elvilágiasodás folyamatát. Az egyházi és világi értelmiség határai elmosódtak. Az utóbbiak közé kell sorolni, mint Magyarországon is, világi értelmiségi funkciójuk alapján a Mohács előtti idők egyházi rendbeli államférfiak, diplomatáit. A források gondos elemzése alapján ide sorolja Jakó a feudalizmuskori Erdélyben a bármily szerény intellektuális munkával foglalkozókat is. így a világi jogászságon kívül a központi kormányszervek, pnkormányzatok, a nagybirtok „hivatalnokait", a XVI. századtól az orvosokat, gyógyszerészeket s azt a néhány iskolázott embert, aki a bányászat, könyvnyomtatás, könyvkereskedelem területén végzett némi írásos munkát. Hatalmas okleveles anyagot búvárolt át a kiváló szerző, hogy az írásbeliség és az írásos kultúra kialakulását megvilágítsa. A hagyományos értelemben vett középkorban, de még annak határain túl is „az írástudás, az íráshasználat és az írásos kultúra javaival való élés különíti el és fűzi össze külön értelmiségi réteggé a tanult embereket mind az egyházi, mind pedig a világi feudális társadalmon belül". (12.1.) Sokezer oklevél írásának összehasonlításával, az azonos írásúak csoportosításával, s ily módon egy-egy értelmiségi egyéniség megelevenílésével teremtett alapot Jakó, amelyre építve az egyházi s a belőle fokozatosan kikülönülő világi értelmiség kialakulását, helyét és funkcióját a feudális társadalomban meghatározza. Az így formálódó értelmiségi réteget elemeire bontja, megállapítván, hogy e réteg magvát az oklevelező jogászság alkotta, amelyre mintegy rárakódott a források alapján nehezebben megfogható alsófokú igazgatási és gazdasági munkakörökben dolgozók kisszámú csoportja. A feudális értelmiség életét nyomon követi a Mohács utáni századokban is. A XV-XVI. század fordulójától a XVIII. századig a könyvek gyűjtése, a könyvkultúra alakulása áll a tudós szerző vizsgálódásainak gyújtópontjában. Európa peremén a könyvek gyűjtése „nem valami magától értetődő velejárója a civüizált életnek, hanem az átlagon felülemelkedő szellemi érdeklődés jele". (14. 1.) Akkoriban Erdélyben a könyveknek komoly funkciójuk volt, nem annyira a bibliofiliának voltak tárgyai, mint inkább az értelmiség munkaeszközei. (Alább még röviden szólok a könyvekkel foglalkozó tanulmányokról.) A reformáció jelentős fordulatot hozott az írásos kultúra, társadalom és értelmiség viszonyában. A protestáns papság eredetileg is közelebb állt a világi társadalomhoz, az 1556-os szekularizáció után pedig az uralkodó osztályok számára már nem lévén oly kívánatos sem anyagi, sem társadalmi szempontból az intellektuális pálya, az új értelmiség szinte teljesen a jobbágyságból és a mezővárosi polgárságból, nemkülönben a városi lakosság és a nemesség szegényebb elemeiből kapta utánpótlását. Az utánpótlás szempontjából jelentős tényezővé váltak a protestáns paplakok, attól kezdve, hogy Bethlen Gábor 1629-ben megnemesítette a papok leszármazottait is. A tanultság a társadalmi emelkedés, a világi társadalomban való előrejutás hajtóerejévé vált. Erdély külön államisága, párosulva a humanizmus és reformáció szellemi erőket felszabadító hatásával előnyös helyzetet teremtett a világi értelmiség számára. „A fejedelemség kiépülő kormányzatipolitikai szervezetében a kancelláriától kezdve a legalacsonyabb beosztású tisztviselőcskékig csupán világi tanult emberek részére volt hely." (21.1.) A közéleti szerepléshez immár nem volt elég a származás, bizonyos fokú tanultságot még a legelőkelőbbektől is elvártak. Ám a XVI—XVII. század fordulóján ez a fejlődés megtorpant. A feudalizmus erői felülkerekedtek, a nemesség és az egyház vezető és ellenőrző szerepe megnőtt, a polgárság hátrálni kényszerült. Mindennek következményeképpen az intellektuális munka szakszerűsödése elakadt. A hivatalnokokkal szemben immár nem támasztottak magas igényeket. Jakó feleleveníti mindazt, amit az eddigi kutatás, beleértve Hajnal István nagyszerű felfedezését a közép-keleteurópai írásbeliség és a párizsi egyetem kapcsolatáról, az intellektuális képzés középkori formáiról, módjáról feltárt. Figyelmét állandóan az írásbeliség, fejlettebb formájában az írásos ügyintézés, társadalmi feltételeire irányítja. Behatóan vizsgálja írás és kultúra, közelebbről oktatás és íráshasználat viszonyát. Az emberi művelődés e sajátos, a közélettel legszorosabb kapcsolatban álló, a közéletet leginkább alakító tényezőjének kutatásában valamennyi elődjének eredményein túljutott. (Szépen illusztrálja Erdély-centrikus mondanivalóit Rődi Cseh István, az anyanyelvű írásbeliség egyik erdélyi