Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 1. - Tömöry Márta: Thallóczy Lajos és az Országos Levéltár / 25–60. o.

46 Tömöry Márta súlyos vagy kevésbé súlyos problémáikkal is őt keresték fel. Pauler halála után még hatványozottabb mértékben érkeznek hozzá támogatást, segítséget, eligazítást kérő, panaszkodó levelek a régi barátoktól, de a félig ismeretlen fiatalabb kollégáktól is. Nagy Gyula talán az egyetlen, aki nagyon ritkán jelentkezik, pedig Pauler távoztával a főlevéltárnoki állás betöltésénél első helyen jöhetett számításba. A másik várományos az öreg Óváry lett volna, a harmadik pedig Csánki Dezső. Mindhárman szívesebben látnák Pauler helyén Thallóczyt, kiről mindnyájan elismerik, hogy kinőtt közülük. 1903 őszén érkeznek tehát az újabb „csalogató"-levelek. Csánki Dezső ragad először tollat. Előbb a Thallóczyt ért gyász miatt kesereg — ugyanis röviddel Pauler halála után, július 13-án meghalt Kállay Béni is, kivel Thallóczy közel 20 éven át hivatali, sőt sok tekintetben baráti kapcsolatban állott. Csánki levelének további részében Pauler elvesztésén kesereg, aggódik a Levéltár sorsa miatt: „Pauler meghalt. Jó, elnéző, méltányos ember volt, de — tán tudta nélkül is — (írja nem éppen az elismerés hangján) elhanyagolt bennünket, akik a hivatalban alája tartoztunk. Ezért most, midőn váratlanul itthagyott, mindnyájunkat húsunkig, és csontunkig megzavar az a kérdés: ki lesz utódja? Mi sem természetesebb, mint hogy tekintetünk elsősorban arra a szakférfiúra esik, aki közülünk való és úgy az írói, mint a politikai közpályán egyéni tehetségének és sokoldalúságának méreteivel magasan fölénk emelkedik. Ez a szakférfiú Te vagy kedves Lajosom, akit nemcsak mint levéltárnokot, hanem mint embert és megszokott barátunkat is szívesen látnánk magunk fölött. De épp e súlyos pillanatban képtelenek vagyunk eldönteni: akarsz-e, lehetsz-e a mi levéltárnokunk, mikor más, a hazára és közre nézve sokkal fontosabb állásban, azon a téren, ahol most vagy, szintén nélkülözhetetlennek képzeltünk." „Én e pillanatban, midőn ránk és Rád nézve ily döntő elhatározás előtt állunk, még kevésbé lehetek más Előtted, mint őszinte. S azért arra az esetre, ha csakugyan nem lehetnél a mienk, hallgasd meg hasonló jó lélekkel következő rövid fejtegetésemet. — A levéltárban egész sora nevelődött föl az intelligens, tanult, kész szakférfiaknak, akiket tisztelt Barátom, magad is elszámlálhatsz, ujjaidon. Ez intelligens szaktestületnek legforróbb s úgy a közügy, mint a saját érdeke szempontjából és igazolható óhajtása, hogy ha már Te nem lehetsz Pauler utóda, az saját kebeléből kerüljön ki. A levéltárat tudományos szakintézetnek nézzük, amely szakmunkájában adminisztratív közegként is szerepel. E kettős feladatához képest alapjai úgy le vannak már rakva és a fejlődésnek oly hosszú útját tette meg, hogy véleményünk szerint oly külső körből vett férfira (aminő annak idején maga Pauler, az újjászervező volt), nincs többé szükség. A kebelében felnevelődött, a levéltári fogalmazói szakvizsgán jogi tárgyakból is képesített szakférfiak is megfelelnek már a feladatnak. Engedd meg azért legbizalmasabban kijelentenem, hogy mi a főlevéltárnoki állásra legjobban a rend szerint következő Óváryt szeretnők, aki a leginkább elnyomottak egyike volt és akit eleven esze, találékonysága, levéltári érdemei (a diplomatikai osztály megalkotása) egyaránt képesítenek ez állásra. Mögötte támogatólag állana egy emberként az Országos Levéltár tisztikara. Csupán az a kifogás lényegesebb, hogy már idősebb (69 éves) ember, bár még mindig nagy munkaképességei. Mindenesetre rászolgált már, hogy a valóságos osztálytanácsosságot elnyerje, s ezért még egy ideig szolgáljon. Utána Nagy Gyula, a Történelmi Társulat főtitkára következik, tudós munkás, jellemes, elsőrangú levéltári szakférfiú. Most jön tiszteletteljes kérésem. Mi mindnyájan, kik közelebbről vagy híredről ismerünk, mindig legelsőnek tekintettünk Téged azok közt a független tekintélyes, közpályán szereplő szakférfiak között, akik a történettudományért s annak a hazában legelső, sajnos, nem eléggé ismert nagyfontosságú kutforrásáért lelkük buzgóságában sokat tehetnek. Ezért én, ismerve tiszttársaim véleményét és óhajtását, de pusztán a magam elhatározásából, hogy úgy mondjam incognito és legbizalmasabban arra kérlek: kegyeskedjél, ha meggyőződésed ellenére nincs, alkalmas helyen és időben a döntő egyéniségekkel, főleg pedig a Veled jó viszonyban lévő felelős miniszterrel megértetni, a fentebb legrövidebben vázolt körülményeket. Egy külső, csupán administrativ magasabb rangú tisztiviselőnek betolása míg egyrészről az intézetet hivatalától eltéríthetné, egyszermind a fent jellemzett személyzetet, amelynek úgyis csak minimális előmenetele van, mélyen elkeserítené. Más levéltári szakférfiúnak kívülről való behozatala pedig megokolatlan lenne, midőn bent eshetőleg különb is található. Végül — nem akarok Előtted a palástolás gyanújába keveredni, rajtam eshetőleg szintén segítni kész jóakaróm gyanánt tisztellek, több mint negyed század óta. Azért engedd meg a saját egyéni szempontomból is megjegyeznem, hogy ez ügy olyatén elintézése az én sorsomra is, az immár harmadik évtizede hosszú türelemmel szótalan szenvedéssel hasztalan várt jófordulatot hozná meg. Rettentő erőfeszítéssel és lankadó erővel, becsülettel hordozott életkeresztem súlyát könnyítené és újabb mun-