Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 1. - Tömöry Márta: Thallóczy Lajos és az Országos Levéltár / 25–60. o.

38 Tömöry Márta régen várt idő, amikor a magyar levéltári anyagot a titkos levéltárból is hazahozhatják. (Közben az osztás helyett új, közös Osztrák Magyar Államlevéltárról is szó van, s ha ez valósulna meg — írja Pauler Thallóczynak — „lámpással" sem lehetne jobbat találni nála.) Thallóczy akkor már több kisebb-nagyobb, közöttük igen jelentős tudományos dolgozatot publikált; utazásairól számtalan érdekesen, szépen megírt újásgcikke révén nemcsak a tudományos világ, de a szélesebb olvasóközönség előtt is ismert író és tudós. Munkáját szereti, igen jól érzi magát a Levéltárban, a vári történetírói miliőben. Képességeiről, felkészültségéről, levéltárismeretéről különösen sokat árul el az 1885-ös év nyarán, a budapesti történészkongresszusra készített értekezése, melyet felkérésre írt meg a „történeti anyagról". Ezt a rendkívül alaposan átgondolt, széles levél tárismeretről tanúskodó munkát részben társulati tervekre, főleg pedig levéltári tudására támaszkodva készítette el. Feladata: állítson össze a magyar levéltárakról, s könyvtárakról statisztikát; amellett mutasson iá korról-korra, a történeti anyagban hol vannak hézagok, hiányok, s azokat honnan lehetne pótolni, begyűjteni, avagy megvásárolni. Az anyag alapján történeti korszakhatárokra is javaslatot kellett készítenie. Egy 28 éves fiatalember számára igen nagy feladat volt ez, hiszen a forrásanyagok lelőhelyein, a levéltárakban még alig készült teljes állagukra vonatkozó áttekintés, nem léteztek katalógusok. A levéltárak ugyan megnyíltak, de áttekinthetetlenek voltak, nem voltak indexek, a kutatók egymást keresztezve kutattak stb. Tehát feladatát abban látta — mondja —, hogy a felmérést maga próbálta elkészíteni. így állította össze az Országos Levéltár anyagán kezdve a megyei, illetve a jelentősebb városi s családi levéltárak — azaz az országban létező hatalmas levéltári forrásanyag egészét felölelő előadását. — Az Országos Levéltárnak 1875-től adja részletes állagát; mit honnan gyűjtöttek be, milyen osztályokon őrzik; majd ugyanígy ír a vármegyei levéltárakról, kitérve arra is, melyek a legrégibb anyagot őrzők, hol vannak Mohács előtti iratok s mikortól rendszeres, összefüggő iratanyaguk. Ugyanígy taglalja a városi levéltárak, majd külön a horvátországi levéltárak értékeit, s végül a családi levéltárakét. Emellett a magyar kutatók számára különösen érdekes külföldi levéltárak ismertetését is adta, kitért arra, hol kutattak már magyar történészek, s milyen anyagot publikáltak. Majd összehasonlítást tett: hogyan gyűjtöttek s íitak az előző századok történetírói, —• a Kovachichok s Fejérek iskoláját „óriási munkaerő" jellemezte: „gigászi gyűjtők"-nek nevezi őket, s megállapítja: az előttük munkálkodó nemzedék nagyobb rendszerességével s pontosságával tűnik ki —, viszont —jellemzi kora történettudományát — a „mostani anyag-publikatióktól pedig a szélesebb látókört megtagadni nem lehet..." „Ma már nem akármi jó — mondja — de tartalmat is nézünk." A „fölfedezések kora" mindinkább letűnőben van, „ma — hangsúlyozza — ne csak politikai történetre gondoljanak, hanem kívánatos lenne a műveltségi viszonyokra, a korok erkölcsi, vallási, vagyoni viszonyaira vonatkozó anyagot is felmérni..." A Magyar Tudományos Akadémia érdeme, hogy megvetette kiadványaival a modern történetírás alapjait, ha ez az alap még hézagos is; a Történelmi Társulat érdeme — állapítja meg — „hogy a magyar közönséget közelebb hozta a dolgozó [tudós] körökhöz, közvetítette a történet ismeretét, fölébresztette az olvasási kedvet, s ahol kellett, lelkesített..." Előadása végén 6 pontba foglalja javaslatait. Ezekből talán a következőket még kiemelnénk: a rendszeres levéltári kutatás indíttassék meg, evégből küldessenek ki