Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - KRÓNIKA - Komjáthy Miklós: Varga Endre (1901–1973) / 189–191. o.

190 Krónika Varga Endre Kispesten (a mai Budapest XIX. kerületében) született 1901. március 23-án. Középiskolai tanulmányait a Budapesti Református Gimnáziumban végezte, amelynek édesatyja, dr. Varga Bálint, a tudós filológus, tanára volt. Érettségi után a kiváló tanárjelöltek kollégiumának, az Eötvös Kollégiumnak tagjaként történelemből és földrajzból hallgatott előadásokat a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán, ahol 1924. február 16-án doktori fokozatot szerzett. (Középiskolai tanári oklevelét később, 1929-ben, már levéltárosként szerezte meg.) Levéltárosnak készült s úgy vélte, e pályán jogi ismeretekre is szüksége lesz. Ezért 1923 őszén beiratkozott a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára. Mindössze azonban két félévig folytatott jogi tanulmányokat, mert a Magyar Történelmi Társulat Fontes Históriáé Hungaricae Aevi Recentioris kiadványsorozata számára a magyar reformkorra, Széchenyire, Kossuthra s a neoabszolutizmus korára vonatkozó kutatások elvégzésére Bécsbe küldte. 1924 júniusától 1925 karácsonyáig dolgozott a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet belső rendes tagjaként a kutatás előtt jobbára akkor megnyílt levéltárakban. 1926. január 2-án levéltári segédtisztként a Magyar Országos Levéltár szolgálatába lépett s annak szolgálatában is maradt nyugdíjba vonulásáig. Dolgozott a helytartótanácsi, kancelláriai és regnicolaris levéltárban, hivatali életének java részét azonban a bírósági levéltár őreként, majd 1932 óta vezetőjeként töltötte. 1950-ben csoportvezető, 1953-ban osztály vezetőhelyettes, 1954-ben osztályvezető lett. 1957. november 1-én az Országos Levéltár főigazgató-helyettesévé nevezték ki. Ebben a minőségében ment nyugdíjba 1964. június 30-án. A gondjaira bízott bírósági levéltárban súlyos károkat okozott a második világháború. Az akkor mintegy 2,5 folyókilométernyi, lapokra széthullott anyagot néhai Párdányí Miklóssal együtt rendezte s elkészítette alapleltárát. Az 1956-os, pusztító tűzvészben, messze túl hivatali kötelességén, nemcsak a maga anyagát mentette. Az újabb helyreállítási és rendezési feladatok mintaszerű megoldása után hozzáfogott a bírósági levéltár ismertető leltárának készítéséhez. Ennek a nagy munkának, amelyet néhai Párdányi Miklóssal és Veres Miklóssal együtt végzett, reá eső részét be is fejezte. Eredményesen dolgozott egyéb levéltári területen is. Részt vett több levéltári és múzeumi kiállítás rendezésében. A Magyar Nemzeti Múzeum 1848/49-es, centenáriumi kiállításának levéltári anyagát ő válogatta s az egész kiállítás történeti vezérfonalát feleségével, néhai Waldapfel Eszterrel együtt ő írta. Tervezetet készített az államosított ipari vállalatok iratanyagának védelméről. Kidolgozta a Levéltári Tanács szervezeti és ügyviteli szabályzatának alapszövegét. Meglátogatott és instruált több, vidéki levéltárat, amikor, a Levéltárak Országos Központjának felállítása előtt, a törvényhatósági levéltárak szakmai felügyelete az Országos Levéltár feladata volt. Egész tudományos munkássága szorosan egybefonódott az akkoriban a legigényesebb történészi munkaként felfogott levéltárosi hivatásával. írt a pro veniencia elvéről, a levél tárrendezésről, a levéltári és irattári rendszerekről, foglalkozott a franciaországi gazdasági levéltárakkal, a nyugati államok ipari, kereskedelmi és pénzintézeti levéltáraival. Elméleti tanulmányaival és gyakorlati levéltári tevékenységével egyik úttörője volt a modern levéltári szemlélet és gyakorlat kialakításának, amely a levéltárban immár nem csak a történettudomány egyik fellegvárát látja. Csehszlovákiai kiküldetésének tapasztalatait mintaszerű beszámolóban foglalta össze. Pályája kezdetén egészségügy-történeti kérdések érdekelték. Hasznos térképészettörténeti tanulmányok is fűződnek nevéhez. Irodalmi munkásságának legnagyobb s legértékesebb része az Országos Levéltár bírósági levéltárának s más, feudáliskori fondjainak anyagára épült. írt a hivatásos ügyvédség kialakulásáról, a jogszolgáltatás II. József-kori átszervezéséről. Ismertette a bírósági levéltári anyagban található forrásokat a Rákóczi-szabadságharc korából. Wellmann Imre anyaggyűjtéséből kiindulva, Bakács István, Bottló Béla, Dávid Zoltán, IIa Bálint és Párdányi Miklós közreműködésével szerkesztette az Úriszék című, levéltári forráskiadványt. A XVI—

XVII. századi pereket publikáló, hatalmas kötet, amely szövegközlésének betűhív gondosságával méltán aratott elismerést a nyelvészek körében, bevezető tanulmányát is Varga Endre írta. Szerkesztője és munkatársa volt „A magyar bírósági szervezet és perjog" című levéltári tanfolyam-segédletnek. A feudáliskori, bányaügyi jogszolgáltatásról írt tanulmánya már csak halála után jelent meg, mint ahogy poszthumusz munkaként látott napvilágot „A királyi Curia" című monográfiája is az Akadémiai Kiadónál. Vargának ez a könyve, mint ahogy kisebb munkái is, gondosan válogatott anyagból jól megmunkált téglákként épülhetnek bele a magyar történettudomány épületébe. Varga Endre nem tartozott a könnyen író tudósok közé. Eredményei hosszas töprengésekből születtek meg. Azt pedig, amit alapos kutatásai és töprengései nyomán megállapított, aggályoskodásig menő gonddal öntötte formába. Munkáit, amelyek a szabatos értekező próza mintái lehetnek, a hatalmas anyagismeret és a megbízhatóság jellemzi. 1955-ben a „Szocialista munkáért" érdemérmet, nyugalombavonulásakor, 1964-ben pedig a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. 1967-ben megszerezte a történettudományok kandidátusa fokozatot.