Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - KRÓNIKA - Lakos János: Tudományos ülés a Magyar Országos Levéltár újjászervezésének 100. évfordulója alkalmából / 184–187. o.

Krónika 185 Megreformálták az alkalmazás feltételeit is: a korábbi fogalmazói vizsga megszűnt, a gyakorlatban egyre inkább bölcsészdoktorátus és tudományos irodalmi működés lett a tudományos munkatársak felvételének kritériuma. Az új főhatóság a jobb anyagi lehetőségeken túl külföldi ösztöndíjakat is biztosított. A Nemzeti Múzeum levéltári osztályának az Országos Levéltárral való egyesítése, állástalan diplomások alkalmazása révén 1935-re a személyzet létszáma elérte a 47 főt. Az 1934-ben kinevezett új főigazgató, Herzog József erre alapozva nagyszabású rendezési és leltározási munkákat vett tervbe, de ezek keresztülvitelét a nemességigazolási teendőket tetéző újabb igazgatási feladatok jórészt megakadályozták. A második világháború idején létszámcsökkenés következett be, több dolgozó egyetemi katedrát kapott vagy a Történettudományi Intézethez nyert kinevezést. Jánossy Dénes főigazgató — nagyrészt Szabó István elképzelései alapján — 1942-ben nagyszabású tudományos munkaprogramot dolgozott ki, amelyből azonban akkor szinte semmi sem valósulhatott meg. De ezekben az években vált igazán a korábban személyi torzsalkodásoktól marcangolt személyzet összekovácsolódott, tudományos kollektívává. A felszabadulás utáni három évtizedről Sashegyi Oszkár a tevékeny kortárs szemszögéből tudott rövid értékelést nyújtani. Kiemelte az 1945-ös dolgozólétszámnak (40) elsősorban az iratanyag gyarapodásával és a modern technikai apparátus megteremtésével összefüggő háromszorosára növekedését, a nemek arányában a nők javára bekövetkezett földcsuszamlást, a nemességigazolási feladatok megszűnésének, a primer levéltári munkák középpontba kerülésének, a dolgozók helyi politikai szervezetei megalakulásának és az egyetemi levéltárosképzés beindításának jelentőségét. Végezetül leszögezte, hogy az Országos Levéltár dolgozói alapvetően megtalálták helyüket az új társadalomban, saját területükön lelkesen dolgoznak a szocialista célok megvalósításán. Búzási János osztályvezető „Az Országos Levéltár nemzetközi kapcsolatai (1874—1974)" című, a Levéltári Szemlében hamarosan megjelenő korreferátumában három történelmi korszakra bontva vizsgálta a nemzetközi kapcsolatok két alapvető szférájának, a tapasztalatcserének és az egyes országok története szempontjából fontos külföldön levő források feltárásának alakulását. Az újjászervezéstől az első világháborúig terjedő időszakban mindkét területet az esetlegesség jellemezte. Pauler ugyan már 1875-ben tanulmányutat tett Nyugat-Európában, de Magyarország mégis csak 1910-ben kapcsolódott be a nemzetközi levéltári tanácskozások munkájába. A Hungarica-gyűjtés beindítása szintén nélkülözte a tudatosságot, a rendszerességet. A két világháború között, a felkorbácsolt nacionalista, soviniszta légkörben a nemzetközi együttműködés javítása sokáig lehetetlenné vált. Az utódállamokkal a 20-as évek második felében lebonyolított iratcserék némi előrelépést hoztak, az egyik legnagyobb eredményt kétségtelenül a bécsi központi kormányszervek feloszthatatlan iratanyaga mellé delegált magyar levéltári kiküldött intézményének megteremtése jelentette. Növekedett a külföldi ösztöndíjak száma is. A korreferátum érdekességként megemlítette azt a nagy nemzetközi érdeklődést, amely abban az időben az Országos Levéltár új, modern épülete iránt megnyilvánult. A felszabadulás a nemzetközi kapcsolatokban is minőségi változást hozott, noha ez nem egy csapásra következett be. Míg a szocialista rendszer országaival már 1948—49-től kezdett kialakulni a kiegyensúlyozott együttműködés, addig a kapitalista országok levéltárügyével a hidegháborús hisztéria következtében teljesen megszakadt kapcsolatok (a bécsi delegáció is felfüggesztette működését) csak 1955-től álltak helyre. Ebben az évben Magyarország tagja lett a Levéltárak Nemzetközi Tanácsának, majd 1956-ban az Országos Levéltár alapítása 200. évfordulójának ünnepségein mindkét világrendszerből nagy számban vettek részt neves levéltári személyiségek. 1959-től az együttműködés még intenzívebbé vált. Búzási János a jelen nemzetközi kapcsolatairól szólva kijelentette, hogy azokat egyrészt a felszabadulás előtt is meglevő, csak kezdetleges, alkalmi jellegű érintkezési formák kiteljesítése, rendszeressé tétele (pl. az új rendszerű Hungarica-gyűjtés, egy-egy külföldi levéltár magyar vonatkozású dokumentumainak szisztematikus feltárása és mikrofilmen történő begyűjtése), másrészt új tevékenységi formák kialakulása (pl. a fejlődő országok levéltárügyének fejlesztéséhez nyújtott segítség) jellemzi. Figyelemreméltó jelenségként említette az Országos Levéltár külföldi kutatóforgalmának megsokszorozódását is. A közelmúltban a Levéltári Szemle hasábjain már napvilágot látott, „Az Országos Levéltár közművelődési tevékenysége (1874—1974)" című korreferátumában Kállay István osztályvezető, a történettudományok kandidátusa elöljáróban azt hangsúlyozta, hogy a közművelődési tevékenység sohasem tartozott a Levéltár elsőrendű feladatai közé, mégis az intézmény újjászervezésétől kezdve részt vett az ismeretterjesztésben. Napjaink egyik nem elhanyagolható feladatát éppen a közművelődés hatékonyabb támogatása képezi. Megállapította, hogy 100 év alatt alig korszerűsödtek a közművelődési tevékenység formái: a múlt században ugyanúgy az állandó és alkalmi kiállítások rendezése tette ki e munkafajta zömét, mint napjainkban. De a többi, kisebb jelentőségű forma — mint az ismeretterjesztő előadások tartása, népszerű kiadványok megjelentetése — is régóta adott. A tartalmat illetően azonban döntő változás történt. Míg az 1882-től 30 évig nyitvatartó első állandó