Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Scholz Tamás: A levéltári anyagvédelem kérdései / 515–523. o.

520 Scholz Tamás tudománnyal kapcsolatos részét segíti elő. De ezen változtatni kellene. Nem egy esetben az is elég lenne, ha az Akadémia természettudományi intézeteinek elfekvő műszereiből adna át a levéltár technikai részlegeinek, vagy pedig olyan kutatási kapacitást biztosítana, mely kutatás levéltári keretek között nehezen valósítható meg, azonban a megfelelő akadémiai intézettel közösen könnyen kivitelezhető lehetne. Szóba jöhetne itt például a biológiai kérdések megoldása. Identifikálni kellene a levéltárainkban fellelhető mindenféle biológiai kártevőt, elsődlegesen a nagy kárt tevő penészek és baktériumok meghatározására gondolok. Ilyen jellegű munkát megoldani egy levéltári laboratóriumban — magam tapasztalatáról beszélek — igen nehéz. Már csak a laboratórium légterének komoly fertőzöttségére gondolva, a steril körülmények biztosítása is nagy nehézségekbe ütközik. Enélkül viszont ilyen kitenyésztéssel együttjáró munka nem végezhető el. Általában el kellene érni, hogy a különböző tudományos intézetekkel szorosabb együttműködés alakulhasson ki, anélkül, hogy a levéltár költségvetését olyan mértékben kellene megterhelni, mely mértéket a jelenlegi keretek között nem lehet biztosítani. Véleményem szerint a természettudományos alapkutatásnak nem válik hátrányára, ha olyan kérdésekre keres választ, melyek azonnal felhasználhatók a gyakorlatban. Különösen előnyösen lehetne ilyen kooperációt kifejleszteni a tudományegyetemekkel, ahol ezeknek a kérdéseknek egy részét még diákköri munkában is meg lehetne oldani. így annak pedagógiai előnye is lehetne, mert a diákköri munkát végző hallgató tudományos munkájának eredményét a gyakorlatban is látná. De elképzelhetőnek tartanám ipari kutatóintézetekkel is az együttműködést» Igaz ez a kérdés az ipari kutatóintézetek jelenlegi struktúrájában anyagi kihatással is járna, de erre a célra bizonyos Összegekről a levéltár költségvetésében gondoskodni kellene. Az oktató és tudományos intézeteken kívül egyéb társintézmények technikai részlegeivel is szükség lenne szorosabb együttműködés kialakítására. Valljuk meg őszintén, ilyen együttműködésről ezideig nem beszélhettünk. Elsősorban személyes kapcsolatok révén kialakult személyes segítségről beszélhetünk, de annak nyomát, hogy két vagy több intézet összehangolt program keretei között oldana meg bizonyos kérdéseket, nem láthatjuk, legfeljebb kísérletek történtek eddig ilyen együttműködésre. Beszélni kellene azonban azokról a problémákról is, melyek a nemzetközi együttműködéssel kapcsolatosak. Az 1970-ben eddig első és egyetlen alkalommal megtartott hazai papírrestaurátor megbeszélésen egyértelmű megfogalmazást nyert a szakemberek azon kívánsága, hogy hazai és nemzetközi munkamegosztást és tapasztalatcserét hozzunk létre legelőször is a KGST-országok megfelelő intézményei és szakemberei között. Azért elsősorban a KGST-országok jöhetnek számításba, mert egyrészt már kialakult más területeken ilyen együttműködés, másodszor pedig történelmileg és földrajzilag nagyjából hasonló körülmények között jöttek létre levéltári anyagaik, így azok közel azonos problémákat is vetnek fel szakmai kérdésekben. Gondolom, egy ilyen nemzetközi munkamegosztás előnyeit nem kell taglalnom. Levéltártechnikai kérdésekben nem állunk az utolsó helyen még világviszonylatban sem. Mutatja ezt a magyar levéltárügy képviselőinek a különböző nemzetközi levéltáros szervezetekben elfoglalt helye és végzett munkája is. Ez az elismerés azonban kötelez is, és nem utolsósorban kis ország lévén, nekünk igazán kell tudnunk értékelni a nemzetközi kooperációban rejlő előnyöket. Hogy nem egészen zárt kapukon kopogtatok ebben a kérdésben, azt mutatja az is, hogy a KGST-országok hadtörténelmi levéltárai parancsnokainak a közelmúltban Budapesten megtartott konferen-