Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sashegyi Oszkár: Közigazgatásunk polgári kori ügyviteli és iratkezelési módszereinek kialakulása / 461–503. o.

496 Sashegyi Oszkár szemben, hogy a helytartótanács körrendeleteit már nem nyomdai úton, hanem a Bach-korban bevezetett kőnyomatos eljárással házilag sokszorosították. A visszaállított megyei törvényhatóságok kiadványaikat kezdetben ugyanúgy „a megye közönsége" nevében adták ki, mint régen. A provizórium ezen is változtatott. Pálffy a megyekormányzónak adott ügykezelési utasításában előírta, hogy „a folyó ügyek tárgyalására és saját neve alatti kiadványozására a megyei kormányzó az egyik alispánt bízhatja meg" vagyis a (nem elnöki) kiadványokat maga a megyei kormányzó, vagy az ő megbízásából az egyik alispán írja alá. A megyei kormányzók általában az első alispánt bízták meg a folyó közigazgatási ügyek kiadványozásával és saját neve alatti aláírásával, kivéve azokat az ügyeket, amelyeket maguknak tartottak fenn, ezeket ők írták alá. A tisztiszékek rendszeresítése óta azok kiadványait „a megye tiszti közönsége" vagy „a megyei közönség" aláírással látták el. A helytartótanács a megyékhez intézett rendeleteit általában a megye közönségéhez címezte akkor is, amikor az nem jelentett mást puszta formaságnál. A kancellária azonban a maga rendeleteit a megyebizottmányok feloszlatása után a megyei kormányzóhoz intézte. Amikor azután a nyilvános tisztiszékek tartását engedélyezte, Forgách főkancellár a külső formákban is kifejezésre kívánta juttatni, hogy az illető megyék testületi hatósága bizonyos mértékig fungál. 1862. június 8-án arra utasította a kancelláriát, hogy olyan megyék esetében, amelyek nyilvános tisztiszékeket tartottak, az udvari rendeleteket ismét a megye közönségének címezze.

65 4. Az irattári kezelés. A visszaállított kormányszékek kezdetben irattári gyakorlatukat is — mint életük egész belső mechanizmusát — az 1848 előtti hagyományok alapján de bizonyos, a Bach-korszakból átörökített módosításokkal rendezték be. A magyar udvari kancellária irattárában éppúgy nem vezettek lajstromokat, mint azelőtt, de az iratokat már nem iktatószámok, hanem alapszámok szerint rakták le (ez utóbbit „a csomó darabszámáénak nevezték). Az irattár tehát az ügyiratokat többé nem szedte szét ügyiratdarabokra, hanem, a Bach-korszak gyakorlatának megfelelően, irattári alapegységnek az ügyirat-egységet tette meg. Emellett megpróbáltak az irattárban egyfajta tárgyi csoportosítást is végrehajtani. Nem tudtak azonban logikus irattári tervet készíteni és így a megvalósítás módjának hibájából az egész kísérlet kudarcba fulladt. 1862-ben felhagytak a tárgyi csoportosítással, s az iratokat egyszerűen alapszámaik növekvő rendjében helyezték el. A helytartótanács irattára teljesen az 1848 előtti mintákat követte. Itt az iratokat kútfők és tételek rendjében lajstromozták és helyezték el, anélkül, hogy az ügyirategyütteseket meghagyták és alapszámokkal látták volna el. Az irattár személyzete azonban nem győzte a lajstromozással járó munkát. Bár vezetője, az öreg Lászy József azt hangoztatta, hogy a helytartótanácsi irattári kezelés „majdnem az egész monarchia szak- és tárgyavatott férfiainál általános elismerést" vívott ki magának, tény, hogy a lajstromokban, amelyeket méghozzá — a munkatorlódások miatt — sietve, hevenyészve készítettek, nehéz az eligazodás. Még nagyobb hiba volt, hogy az ügyosztályok kialakulása folytán szervezeti tagolódás és irattári struktúra elvileg fedte" egymást, a gyakorlatban azonban a változások és az állandóság ellentétes igényei bizonyos feszültséget idéztek elő. Ezért Hueber, amikor Németh Jánost megbízta az új ügykezelési utasítás tervezetének elkészítésével, számára egyik fő elvként azt írta elő, hogy a „helytartó65 OL D 185. (Abszolutizmuskori levéltár, M. kir. udvari kancellária, Elnöki iratok) 1862:420.